Messzelátó Egyesület

---

Az alábbiakban Tóth Csaba és Tömöri Balázs portugál útikalandjairól olvashattok beszámolót.

Idén mintha Portugál Év lenne a Messzelátónál:

Zólyomi Ági január 7-től Leiria varosában dendrológiai programban vesz részt, a Lisszabon mellett élő David Pulquerio Budapesten nálunk önkénteskedik, Zmeskál Zita és Mészáros Ági pedig június 9-től a Cascais városában rendezett Vitorlás Világkupán önkéntesként segítik a szervezők, az újságírók munkáját, a közönséget.

Mikor kiderült, hogy Zita pályázata nyert, akkor megbeszéltük, hogy elkísérjük. A telekocsizás jegyében autóstoppal… Ági pályázata utolsó utáni pillanatban jött össze, ezért nem tartott velünk az úton.

Miután Török Robi Skóciába indult, megbeszéltük, hogy két párban vágunk neki a többezer kilométeres nagy útnak! A stoppolásban igen gyakorlott Robi a Pireneusokat elérve észak felé fordult, míg mi az Ibériai-félszigetnek vettük az irányt. Csaba végiglátogatta az összes hazánkban járt EVS önkéntest, aki Francia- és Spanyolországban él, Zita és Bob pedig az Észak-Portugál Minho tartományt vették célba. Sikerrel, fantasztikus élmény volt.

Pár nap múlva délebbre Leiriaban találkoztunk Zólyomi Ágival és Suzanneval, akiktől fejedelmi vendéglátást kaptunk.

Június 9-én váltak el útjaink: a lányok a vitorlás kupára mentek, Csaba és Bob pedig a kalandot fogták vitorlájukba, s elsőként az északi nemzeti parkokat tűzték ki meglátogatandó célul. Legelőször is a Geres Nemzeti Parkot…

---

Június 10. 09:28 – Bob

Június 9-én 15:20-kor Zitától és Zólyomi Ágitól Leiria buszpályaudvarán búcsúztunk el. Csabával hálószobával, gardróbbal, konyhával és spájzzal a hátunkon az észak felé vezető utat kerestük. A késői rajt, a bonyolult körgyűrű, valamint helyismeret hiánya miatt nem kaptunk fuvart – noha jócskán kigyalogoltunk a városból. Az autóúttól 15m-re eukaliptuszok alatt sátorban aludtunk egy leállósávban elkészített tavaszi hagymaleves után. Portói fuvarról álmodtunk...

Június 10. 22:22 – Bob

Ola amigos! Ám hiába álmodoztunk: nem jött. Zólyomi Áginktól kapott finom reggeli után órákon át próbálkoztunk sikertelen. Eső is jött, vasárnap is volt – nem jött össze. Miután tudtuk, hogy Ági és három új barátnője északra utaznak, így megszerveztük, hogy Csabát és kajánkat magukkal vigyék. Azért még stoppoltunk, s bejött! Felvett és Esposendéig vitt a portugál építőtáborban 13 éve dolgozó ukrán Mihajlo, s azóta hatodik órája gyaloglok eldugott falvak közt Barcelos irányába.

Június 11. 0:49 – Bob

Érdekes helyeken jártam: rendezett, megművelt földek, takaros porták közt kanyargó keskeny utcácskák. Ám megakad a szem máson is: pusztító tűz megtizedelte erdők sejtetik, mily szép volt a táj még tíz éve is, a legnagyobb tüzek előtt. Szárazság, emberi trehányság, pirománia, fa- és földspekuláció okozza e tüzeket. Ráadásul a szapora eukalpitusz fákat a gyógyszeripar számára oly fontos olaja miatt nehéz eloltani. 23 óra után Gilmondéba, Barcelos elővárosába érkezem...

Június 11. 10:58 – Bob

Megfáradtan, egy jó tejeskávé reményében betérek a 23h-kor még nyitvatartó Rosa Cintilante Pastelaria nevű kávézó-cukrászdába. Kezdem megszokni, hogy ahova betérek ott minden tekintet rám ragad, minden szem elkerekedik. A pultos lány és apja nagyon rendesek. Kapok tőlük vizet, egy tálca sütit, s zárás után bevisznek kocsijukkal Barcelosba. Kocsiból városnézünk, majd elvisznek a tűzoltóságra, ahol leszervezik: kapok egy ágyat, zuhanyt! Éjjel van riasztás, de bundaként alszom, nagyon tisztán...

Június 11. 17:39 – Bob

Reggel tűzoltók között ébredek. Ügyeletben beszélgetéssel, feszültség levezetéssel, hülyéskedéssel töltik az időt. Várják a váltást. A szobám falain lévő képek szerint is kőkemény a munkájuk, gigantikus lángokkal kell elbánniuk. Ráadásul elvileg önkéntesek, aminek sajnos nem sikerült utánajárni, hogy miként lehetséges.

Gyors búcsúzkodás után várostnézek Barcelosban. A város és Portugália jelképe a kakas. A kakas legendája így szól: „egy Santiago de Compostelába tartó zarándokot ártatlanul lopással vádoltak és halálra ítéltek. Amikor az elítéltet utoljára a bíró elé vezették, az éppen vacsorázni készült, és egy sült kakas volt előtte. Az elítélt azt mondta, hogy a kakas életre fog kelni és kukorékolni fog, ami az ő ártatlanságát fogja bizonyítani. A kakas csakugyan életre kelt, a zarándokot szabadon engedték. Hasonló legenda fűződik a spanyolországi Santo Domingo de la Calzada városához is, de ott a zarándok egy hónapig lógott az akasztófán, mire fény derült ártatlanságára. Szerencsére ő is túlélte az esetet.”

Nagyon hangulatos kisváros, jót sétáltam, reggeliztem, fotózgattam itt. Vissza fogok jönni, jó volt üldögélni a Cavado-folyó partján lévő várban!

Közben Csabától jöttek a hírek: Ágiékkal csak Aveiróig tudott jönni, de már buszra szállt, s eljutott Portóba. Itt hátizsákos városnézés után vonattal jön Bragába, ahol a pályaudvaron vár.

Nagyon nehezen jutottam ki a városból, mert minden fel volt túrva. Körforgalmat építenek mindenhova, amit valószínűleg az EU támogat. Abból gondolom, hogy négy éve azért építettek mindenhova mélygarázst, mert az EU akkor azt támogatta. Furcsa, hogy ennyire befolyásolja egy hatalmas közösség életét, hogy Brüsszelben milyen támogatás mellett döntenek. Ledobtam a nagy hátizsákot, kitettem a Braga felirattal ellátott kartontáblát és vártam a merész autóst, aki felvesz. (merész, mert enyhén szólva leizzadtam, míg kiértem a kivezető úthoz)

Felvett egy fiatal srác, aki nagyon hangosan Nirvánát hallgatott. Dadogott és csak kicsit, nagyon kicsit beszélt angolul. De legalább beszélt. Elvitt Bragába, úgyhogy mivel volt idő Csaba vonatának érkeztéig, elmentem vele a gyógyszertárba, megittunk egy pingo-t (itt: kávé) és próbáltunk beszélgetni. (Az egész úton nagyon sokszor emlegettem Aput, akitől örökölhettem a tehetséget, hogy kommunikáljak nemzetköziül. Az időjárás iránt érdeklődő hollandusoknak az észak felől jövő hidegfrontot a nemzetközi import mínusz Szlovákia bravúros szókapcsolattal tudta elmagyarázni…)

A fickó elment, megjött Csaba és azonnal a Messzelátó ügyeit kellett intézni. Még Leiriában vettünk hazai telefonos tarifát jelentő un. prepaid telefonkártyát és egy telefonos banki utalást intéztünk el Braga vasútállomásának váróterméből, intenzív húgyszag és lelkes helyiek mellett. Hiába, életbevágó volt, hogy ma elmenjen az utalás – és sikerült! Hála Csabának és Zolinak, hogy leszervezték az egészet.

Messzelátó banki utalás Braga vasútállomásáról...
Viva comboio! Adeus!

Közben persze töltöttem az aksikat a fényképezőhöz, sokszor lemerülnek. De néhányszáz képünk már van, bárcsak le tudnánk tölteni valahol.

Bevettük magunkat Braga könyvtárába, hogy utánanézzünk: mi újság otthon, illetve Ausztriában! Lassú, ingyenes internet van - nem sokan használjak. Mióta itt ülünk senki, mert vagy nem szeretik, vagy van nekik otthon, vagy nagyon büdösek vagyunk…

Most pedig irány a Geres Nemzeti Park, aminek már majdnem a lábánál vagyunk!

Június 12. 11:36 – Bob

Braga Turismójában beszereztünk térképeket és infót, zsemlét, sütit és tejeskávét vételeztünk, kartont kukáztunk úticélunk nyílvánvalóbbá tételére, s elindultunk Geres irányába. Braga egyetemi város, nagy is a nyüzsgés! Egy emblémaboltban rengetegféle ballagóruhára felvarrható, szakra utaló szimbólumot láttunk. Nem tudtunk ellenállni, bár zoológia Csaba bánatára nem volt... Két gyors fuvarral eljutottunk a Geres Nemzeti Parkban lévő Videiro Campismóba (=kemping), ahol ütős helyen sátrazunk még két napig, hogy könnyen túrázhassunk.

Június 12. 22:14 – Bob

Kemény nap volt: felhők felett és bennük túráztunk Csabával a Gerés Nemzeti Parkban! Fantasztikus! Eláztunk, de megérte! Holnap vonulunk tovább kis hegyi történelmi falvakba, mégpedig teljes menetfelszerelésben. Ettünk varangybőrű dinnyét, hegyi mézet. Változatos, mesebeli sziklaformák, kisebb-nagyobb vízesések, moha és zuzmó borította, páfrányokban dúskáló párás tölgyesek. Az utak, ösvények álomszép erdőkben, s sziklák közt kanyarognak, mellettük kéktorkú gyík, "szerecsen" vörösbegy várják a Napot. Szóval: tapasztalunk!

Június 13. 16:04 – Bob

Vila do Geresből írunk, ami egy üdülő-település. A turizmusból élnek itt az emberek, illetve az erdőből. Ami nagyon-nagyon szép, de csak kis része eredeti, őshonos erdő. Ezek a tölgyesek. Emellett van még sok-sok fenyő és eukaliptusz, láttunk néhány szelídgesztenyét is.

(A kis településen van könyvtár, ahol van internet. Braga egyetemi városának könyvtárával ellentétben itt igen sok gyerek használja az internetet. Gyakorlatilag semmit nem hallunk tőlük, mintha csatáznának, összeverekedtek volna.)

Kaptunk néhány üzenetet telefonon, ezért kitérek az étkezésre is kicsit. Eredeti elképzelésünk az volt, hogy a freegan életmódot kipróbáljuk. Ez nem teljesen jött össze. Egyrészt, nem volt kedvünk és időnk kifigyelni a bevásárlóközpontok kukaürítési szokásait, mindenhol megkeresni a helyi kis piacokat, másrészt, mert nagyon szennyezett volt a kaja, amit találtunk. Viszont ahol lehetett elvittük a pár napos pékárut is, illetve Bob talált némi sültkrumplit és szószokat egy parkolóban. Úgyhogy megállapítottuk, hogy ez az életmód nem való utazóknak, sokkal inkább olyanoknak, akiknek van idejük helyismeretre szert tenni. Minden helyen igyekszünk helyi ételeket enni, termékeket venni.

A tegnapi túrán megcsípett valami, Csaba szerint hangyasav jutott a bőröm alá. Nem vészes, de mivel több, mint 30 kilométert gyalogoltunk fél nap alatt, ezért éjjelre (11-kor értünk vissza a sátorhoz, ami még mindig vízállónak bizonyul) már kissé éreztem. Hiába no, még a hangyák is csípnek... :) Mára piros és kissé dagadt. De lekezeltem, estére semmi baj nem lesz.

No, indulunk keletre, reméljük, nem mos el bennünket az eső. Ami nem meglepő, hogy most is esik, hiszen Portugália legesősebb térségében vagyunk.

Június 13. 21:15 – Bob

Nekivágtunk a közel 20 km-esre tervezett útnak, de csak a 7 km-re lévő Pedra Belláig jutottunk. Két részletben, mert a hegytető közelében nagy eső kapott el minket! Egy forrásmenti piknikező tölgyóriás alá húzódtunk jobb időre várva, de órákon át nem jött! A reménytelenség elszánttá tett, s felküzdöttük magunkat a Pedra Bella nevű kilátópontra, ahonnan a fantasztikus kilátás helyett csak sűrű esőfelhőket láttunk. Szerencsére találtunk egy elhagyatott házat, s befoglaltuk a kemencés szobát. Csaba tüzet csihol, én főzök. Szárítkozunk...

Június 13. 23:43 – Bob

Hosszútávra rendezkedünk be: a pókokból fogas készül, ropog a tűz, vizet hozunk az esővízgyűjtőből, ettünk. Ma ünnepi menü volt: sprotnileves a'la Bella Pedra és mézes zsemle. Előbbi talán izgalmasabb, ezért készítését megírom: végy 1 liter esővizet és kezdd forralni. Ha forr, önts bele három tetszőleges zacskós levesport. Vedd takarékra, kavargasd, majd dobj bele 8-10 gerinctelenített sprotnit, adj hozzá 1 evőkanál sprotniolajat, majd zárd el a gázt. Kevergetés közben apróra vágott megszáradt sajkockákat adagolhatunk hozzá.

Június 14. 23:40 – Bob

Reggelig esett, a betyárját! Erősen felhős időben búcsúztunk a 862m magasan lévő Pedra Bellától, majd jó 150m-t ereszkedtünk Arado vízeséshez, ami látványos lépcsőkön zubogott alá. Alapos szemlélődés után Ermidát vettük célba. Hagyományos, kőből épített magtáraik a régió fő jellegzetességei. Kőlábakon állnak; létrával közelíthető meg a mag. Ermida és Fafiao közt az Arado és a Toco csodálatos, lépcsős, zuhatagos völgye mellett vitt az út. Ez és Fafiao nagyon tetszett, visszatérek. Megnéztünk egy régi farkascsapdát, kőházakat.

Június 14. 23:50 – Bob

Szerencsés stoppolás és némi gyaloglás után Salamonde településre jutottunk. A városka végén lévő vendéglőbe menekültünk az újabb vihar elől. Kis beszélgetés, s a tulaj felajánlotta, hogy töltsük garázsában az éjszakát. Így is teszünk; Csaba talált és felfújt egy matracot, én a Renault kerekénél készülök horpasztani. Holnap Pitoes Das Junias a cél...

Június 15. 23:22 – Bob

Az út menti Spartium Junceum bokrok közé állított sátrunkból jelentkezem. Azok kedvéért, akik térképen követik utunkat: Montalegréből kivezető N103-as meixedói elágazásából. Rózsaszín naplemente festette csipkés hegycsúcsok, U alakú gleccservölgy, embermentes táj vagy környezetével összhangban élő falusiak, termésköves helyi építészet, 1400m-es csúcsok közt eldugott csodás kolostor jellemezték a mai napot. Ejutottunk Pitoes Das Juniasba! Ezt meg kell élni, látni kell! Ma végleg elhagytuk a Gerés Nemzeti Parkot. Hiányozni fog!

Június 16. 22:56 – Bob

Alig jutottunk tovább. Egész álló nap csak esik. Hol mintha dézsából öntenék, hol pedig annál is jobban. Úgyhogy kész csoda, hogy Boticas varosába eljutottunk. A város arról híres, hogy vannak itt bikaviadalok. Igyekszem utánajárni, hogy mi is ez pontosan. Merthogy nem olyan mint a spanyol, itt ugyanis bika küzd bikával. Még az interneten sem találtam erről sokat, elképzelhető, hogy valamit én értek félre. A netkávézó a Portugália-Izrael meccstől hangos, füstös – nagy az ováció… A buszpályaudvaron alszunk, meglátjuk. Telefonok, aksik lemerülőben, úgyhogy nem tudom mikor tudok írni megint. Csináltam 2000 képet és sehol sem tudom letölteni, elküldeni őket – legfeljebb majd otthon.

Ma sokat gondoltam Szabinára, kinek helyzetét a bőséges égi áldás miatt ma sokkal jobban át tudtam élni: rengeteg vízzel, folyamatosan mozgó hajóval valamint mindennapos környezetpusztítással szembesül. (Mózes Szabina, a Greenpeace sajtószóvivője a Rainbow Warrior nevű hajon próbálja az illegális tonhalra vadászók megállításával megmenteni a kipusztulástól a kékúszójú tonhalat. Itt a naplója: http://szivarvanyharcos.blog.fn.hu/) Remélem jól bírja, hasznos a jelenlétük a Líbiai-tengeren!

Arról még nem írtam semmit sem, hogy a Geres Nemzeti Parkban nagyon kevés turistával találkoztunk. Túrázóval is. Alig volt valaki, azok is leginkább belföldi turisták, portugálok. Vagy emigránsok: Franciaországban, Németországban élő, dolgozó portugálok. De ők is nagyon kevesen. Gyaloglásaink alatt eddig összesen 20 túrázóval találkozhattunk, ami ennyi nap alatt csekély. Nem tudni, hogy miként élnek meg itt a turizmusból, de látszólag azért nem nyomorognak. Belőlünk nem, annyi szent. Sajnos, mert szívesen támogatnánk őket, hogy meg tudjanak élni ott, ahol születtek, amit legjobban ismernek/szeretnek, s ahonnan a fiatalok nagyvárosokba költöznek. Mert ez a helyzet, de nemcsak itt – nagyjából mindenütt. Egyre többen élünk városokban, s egyre jobban távolodunk el földrajzilag és ismereteinkben a földtől, ahonnan élelmünk származik, ahonnan vizünket isszuk. Pitoes das Junias nagy élmény volt, bárcsak ide tudnám tenni a fotókat, amiket készítettem. Addig is, kedvcsinálónak:

De ez így nem mond semmit, mert pl az odajutás megpróbáltatásai nincsenek benne, a fantasztikus körpanoráma, a hatalmas csend és az ottlétünk alatt megálló idő.

Az otthonról hozott barnakenyér 11 napot, a padlizsánkrém 12 napot tartott! Köszönet érte szüleimnek és a Varga pékségnek! (nem reklám, de megérdemlik, ha ennyi ideig élvezhető a kenyerük!) A padlizsánkrém szinte mindenkinek nagyon bejött, akinek csak kínáltuk. Ma egy kietlen buszmegállóban megint forró levest főztünk: volt benne óriásbab hüvelyestül, friss répa, a szokásos háromféle levespor, friss hagyma. Elég jól sikerült, de mondanom sem kell: nem hízókúra ez. Még akkor sem, ha utána megettünk vagy 5-5 mézes zsemlét (vagy ahogy itt hívják: pao). Ettünk már babkonzervet, helyi kenyeret, egy nem különösebben helyi levest a világvégén, Fafiaoban (egy ukrán pincér/szakács tolmácsolásában). Sokféle finom helyi sajtot és mézet. Fenyőmézhez hasonlít: nagyon sötét színű, tömény és igen édes.

Reménykedünk, hogy holnap eljutunk a Montesinho Nemzeti Park kapujába, Braganca városába. Még a nagy Lonely Planet sem szentel a parknak többet néhány oldalacskánál, de szerintünk több van benne.

Június 17. 18:24 – Bob

Végül a pályaudvart túl kivilágítottnak találtuk, így a várható eső elől egy kemping romos kunyhójába húzódtunk. Reggel néhány pillanatig úgy tűnt, hogy nem fog esni, de eleredt. Azonban szerencsésen fogtunk egy autót Chavesbe. A sofőr barátja 33 év new yorki munka után tért haza nyárra, kente az angolt! Amit nem sokan; napi 30 perc pantominra kényszerülünk, mert a portugálban nem mélyedtünk el. Chaves a kulcsok város, ahol vizigótok, rómaiak vonultak néhány évezrede. Láttunk egy szép római hidat, ami a Tamega-folyón való átkelést könnyíti.

Június 17. 18:46 – Bob

Sétáltunk a belvárosban. A szűk, hangulatos utcácskák egyikében helyi, családi kisvendéglőbe térünk be, farkas (portugálul: lobo) éhségünket csillapítandó. A vendéglős családja 1862 óta űzi e mesterséget, finomat is főzött!

A lányoktól kaptunk egy üzenetet, hogy eddig nem túl szuper a projektjük, nem rózsás a hangulat. Mérlegelve, hogy mennyi időnk lenne a Monesinho NP-ra, úgy döntöötünk: azt máskorra hagyjuk! Felültünk az első lisszaboni buszra – mivel a vonatot itt is megszűntették – s ÉK-DNY irányban robogunk a főváros felé!

Június 17. 18:53 – Bob

Ahogy az lenni szokott: a napok óta utunkat nehezítő eső a busz indulásakor elállt, s előbukkant a Nap... sebaj! Reszkess Lisszabon, esernyőket elő: jövünk!

Június 17. 21:41 – Bob

A Coimbrát is átszelő, az Atlanti-óceánba ömlő Mondego-folyót hagytuk el éppen. Olvasunk, mint a legtöbb utas. Sok a diák, Coimbrába jönnek vizsgázni szép, de súlyos könyvekkel, ultralight, hamar e-hulladékká váló laptopokkal. Boticas "bull-on-bull" bikaviadaljairól sikerült megtudni, hogy régi hagyomány. Az egykor legeltető szomszédos közösségek néha a határvidéken találkoztak, s összemérték legkeményebb bikáik erejét. No matador, bika vs. bika. Chega de Bois Barrosaos – ezen a néven helyi fesztiválok főszáma volt egykor.

Június 20. 14:56 – Bob

Este 11-kor ért be a buszunk Lisszabonba, s az első éjszakai járattal jutottunk el a "HÉV" végállomásáig. Közben éjfél is elmúlt, s óriási meglepetésemre Csaba előhúzott egy zacskó tevetojást (portugál péksüti), s felköszöntött. Zita várt bennünket az állomáson, s San Pedro legszebb strandján állítottunk sátrat a puha homokban. Zita sem feledkezett el 32. szülinapomról: tőle egy szuper csokitortát kaptam, és másnap egy klassz napot Cascais környékén. Megnéztük a szállásukat, és sokat meséltek a vitorlás világkupáról, a feladataikról.

Június 20. 15:09 – Bob

Nem könnyű az önkénteseket szervezők feladata, hiszen 100 embert kell koordinálni. Így persze még nem tökéletes minden, de alakul. majd beszámolnak róla maguk itt a honlapon nemsokára. Reggel Mészáros Ágival is találkoztunk, aki Zitával ellentétben nem volt szabadnapos, s egy tejeskávézás után várták a vitorlások s a főnök. Zita, Csaba, és én pedig cangát béreltünk (Cascaisban ingyenes), s észak felé tekertünk egy nagyot az óceánparton. Láttunk egy szép parkot, dünéket a Cascais-Sintra NP szélén, s delfineket az óceánban, ami irtó ritka!

Június 20. 15:22 – Bob

Ezt az egyik autóstól tudtuk meg, aki kiszúrta a 15-20 példányos, csapatban haladó, fel-felugró delfineket. Félreállt, s messzelátózott velünk. Jó volt újra meglátni a Roca-fokot, és Sintra kastélyait a távolban. Pár éve jártam ott, igen emlékezetes! Micsoda szülinap volt, nagyon élveztem! Este a parton búcsúvacsoráztunk, amit én főztem kempinggázon – felejthetőre sikerült. Hajnalban indultunk haza. Először Lisszabonba, majd Setubálba sikerült eljutni, majd este felvett egy madridi srác, Ramon, akivel jól összebarátkoztunk!

Június 20. 15:38 – Bob

Megálltunk nézelődni Alentejo vidék Elvas nevű határvárosában, ahol monumentális római vízvetékeket és nagyon hangulatos szűk utcájú belvárost és várat láttunk együtt. Meridában egy panzióban szállt meg, s nekünk felajánlotta a transzporter hátulját, úgyhogy meridai parkolójában, kocsiban aludtunk. Délelőtt beértünk a hatalmas Madridba, s Ramon 50 km-es túlórázással a körgyűrű barcelónai kijáratáig hozott. Irtó nagy a forgalom, eddig mégsem volt szerencsénk...

Június 24. 19:39 – Bob

Madrid körgyűrűje óriási, de Ramonnak köszönhetően jó helyről kezdhettük meg a stoppolást. Mégis sokáig tartott, míg egy csak és kizárólag spanyolul,de úgy perfektül beszélő férfi felvett bennünket. Fel voltunk készülve ilyen esetekre is: bármilyen nyelven meg tudtuk beszélni a legfontosabbakat a növekvő helyi szókincsünk, a nemzetközi kifejezések és személynevek, illetve pantomin segítségével. Kiderült, hogy operaénekes kocsijában ültünk – ez már a második énekes, aki felvett Spanyolországban, mert Zitával Barcelonában már fuvarozott minket egy bizonyos Ulisese Ordunez úr, aki Kubából Európába költözött énekes, s még barátja/élettársa fényképét is megmutogatta nekünk. Mostani operaénekesünknek be kellett Guadalajaraba hajtani, ahol egy hotelben elfelejtett számlát kérni. Katasztrófálisan parkolt a kocsival, majdnem karambolt okozott. De carramba!-t mindenképpen, szidták a buszsofőrök rendesen és nekünk mutogattak ezerrel, mivel minket a kocsiban hagyott, míg a számláért bement! Emberünk egy maximálisan reménytelennek tűnő helyen tett ki bennünket, valahol Guadalajara és Zaragoza között, előbbihez közelebb.

A reménytelenséget úgy próbáltuk egyensúlyozni, hogy egészen a pihenőhely kijáratáig kimentünk és próbáltuk a sztrádán robogók figyelmét is felhívni magunkra. Kevés sikerrel. A 'Guarda Civil' (=a rendőrség) figyelmét sikerült felkelteni, ha az autósokét nem is. Két rendőrmotoros, egy civil és egy hivatalos rendőrautó is kivonult miattunk, s igazoltattak bennünket. A személyim adtam oda, abban konszolidáltabb, szőrzetben szegényebb a fejem. Lehet, hogy ez is segített minket, ugyanis meg akartak büntetni. Mivel kettőnknél volt összesen 20 euro, ettől végül elálltak, de visszazavartak a benzinkúthoz.

Órákon át próbálkoztunk – sikertelen. Úgy nézett ki, hogy kiadós eső lesz. Csaba megpróbálkozott a parkoló kamionsofőreinél is, mindhiába. Bementünk a parkoló hoteljébe, legalább az volt. Csaba, az német utasszervező honlapokat átnyálazta, de csak Barcelona-Stuttgart fuvart talált benne, erre a madár sem járt. Mielőtt az éjszakai stoppolásba kezdtünk volna, ránk köszönt egy magyar hang: a pult mögött dolgozó fiatal srác a magyar határ román oldaláról származott és kissé elbeszélgettünk. Nagyon szoros csatában sikerült Csabit legyőznöm a helyi darts teremben, végre kicsit kitomboltuk magunkat, s kimentünk stoppolni. Másfélórás váltásban stoppoltunk illetve aludtunk. 3-ig csináltuk és visszamentünk a vendéglőbe hatalmas cuccainkat. Ekkor látott meg emberünk. Jó angolossággal, foghegyről odavetette a kérdést: - Barcelonába mentek?

Egyszerre vágtuk rá az igent! Mivel ő is arrafelé ment, elvitt bennünket. Egy francia detektívfilm főhősét képzelje maga el az olvasó. Inkább alacsony, Jean Reno-arcú, fáradt, táskásszemű, borostás férfi, aki egy kisebb autót vezetett. Extra sportosan! Brutál tempóban, éjjel három órakor utaztunk együtt, de emlékezetes marad. Csaba a hátsó ülésen húzta a lóbőrt, én pedig beszélgetésbe elegyedtem az angolul jól beszélő rendőrrel. Merthogy tényleg rendőr volt! Mégpedig kábítószer specialista. Azt mondta, hogy az USA után Spanyolország a legnagyobb drogfogyasztó. (nincs leellenőrizve) Éppen délről jött, 9 órája vezetett ebben az őrült tempóban. Granadától nem messze elkaptak egy nagy drogszállítmányt és részt vett a rajtaütésben. Most göngyölítik a szálakat, illetve vallatják az elkapottakat, de néhány nap múlva nagy médiaszenzáció lesz – mondta. Arra is felhívta figyelmünket, hogy elég veszélyes a stoppolás, bár mi eddig csak azt a veszélyt tapasztaltuk (szerencsénkre), hogy valahol ott ragadunk. Olyan rendes emberek vettek fel, hogy nem is igaz. A sok érdekes információtól és a kora hajnali időpont miatt elkövettem azt a hibát, hogy hagytam, hogy a felügyelő Zaragoza bejáratánál tegyen ki bennünket. Hajnali négykor is komoly mulasztás ez. Ezt ugyanis a legtöbb stoppos tudja, hogy a városba bevezető útnál stoppolni rettentő nehéz, a városból kivezető benzinkútnál paradicsom.

Csaba talán ezt félálmában is észlelve a benzinkút melletti bokrok között percek alatt otthonosan elhelyezkedett, s hálózsákja tollai mélyén álomba zuhant.

Nekem sem sikerült fuvart találnom reggelig, s a magához tért társammal erősen gondolkoztunk rajta, hogy megkeressük a távolsági buszt és elmegyünk vele legalább Barcelonáig. Mindent bevetettünk pedig, de nem jött jó fuvar. Többször bementünk a közeli hotel vendéglőjének wc-jébe, s egyik alkalommal udvariasan kiengedtem egy férfit. Később megláttam egy parkoló kamion vezetői ülésén körmeit piszkálni, s rákérdeztem: - Barcelonába megy?

Odament. Talán emlékezett udvarias fellépésemre, belement könnyedén, hogy egy embert elvisz. Csak egyet, mert a kamion csak 2 személyes, három szabálysértés és sokezer euró. Sajnálkozva hárítottam el ajánlatát, de Csaba meggyőzött: engem szorít az idő. Ugyanis 23-án reggel 10-re Bécsben kellett lennem. És máris 21-e délelőtt 11 óra volt! Így röviden elbúcsúztunk stoppostársamtól, akivel többezer kilométert tettünk meg együtt és beugrottam az éppen induló andalúz sofőr mellé a tehergépkocsiba. Csaba empatiájától kissé meghatódva intettem búcsút neki a konténert szállító jármű anyósüléséről, s megkezdtük közel 4 órás utunkat Barcelona felé. Az andalúz sofőr nagyon jó fej volt. Kettő szót beszélt angolul, a very és a good szavakat. Ettől független a 4 óra elszaladt! Beszéltünk történelmi kérdésekről, autonómiáról és anatómiáról, energetikáról és spanyol aktuálpolitikáról, fociról és globalizációról. Már amennyire tőlünk telt. Jól kijöttünk egymással, örült hogy van kihez szólnia, csak úgy röpült az idő. Madrid és Barcelona között dolgozik legtöbbször sofőrként, szinte csukott szemmel és eltalálna egyikből a másik városba. Felesége és két tizenéves lánya Real Madrid szurkolók (idén a Madrid a bajnok, állítólag a játékvezetők támogatását élvezve), ő pedig Barca rajongó. Ha nyer a Barca a rangadón, akkor étteremben kell ennie, a lányok nem főznek... :)

A legjobb helyen rakott ki, ahol csak lehet. Túljöttünk a hatalmas Barcelonán, s egy frekventált pihenő/benzinkút/kijárat illemhelyénél búcsúztunk, nehezen. Rendes fickó volt, kvázi a megmentőm! 21-e kora délután, zsúfolásig telt forgalmas parkolóban: elég jó kilátások egy stopposnak! És persze már egyedül. (Csabáról kaptam a hírt: közben egy magyar sofőr Barcelona közeléig őt is elvitte, ahol Mirjam nevű volt EVS-es önkéntestársánál elkvartélyozta magát és felhagyott a stoppolással, 24-én vasárnap jött vissza Budapestre.)

Egy svájci rendszámú kamiont szúrtam ki és felcsillant a szemem! Jól tudtam, hogy van egy vonat Zürich-Bécs vonalon, amivel legrosszabb esetben is eljutok a bécsi Greenpeace találkozóra! Lelkesen elegyedtem szóba a sofőrrel, aki éppen pihenését töltötte. Úgy, hogy a kamionban ülve bámulta laptopját, illetve azon valamilyen filmet. Nem értettünk szót, pedig németül próbáltam. Kiderült, hogy nem svájci az ürge, hanem cseh. És nem Svájcba megy, hanem Prágába... Szemem megmaradt csillogónak, hiszen jól tudtam: a Prága-Bécs vonatjegy még olcsóbb is! Próbáltam hatni rá, mondtam, hogy magyar vagyok, Budapestre megyek (Bp-Bécs-Bp a legolcsóbb vonatjegy), de nem lepte meg nagyon. Azt mondta, hogy most nem tud elvinni, mert nemrég állt be és pihennie kell. Nem forszíroztam, ennyiben maradtunk. Elmentem vizet venni és vettem egy fagyit is. Agyaltam, hogy mit tudok Csehországról, milyen szimbólumot és szinte egyből a kisvakond mesefilm jutott eszembe. Nemrég küldtem el egy csomó linket a Greenpeace filmfeliratozós csapatnak és onnan beugrott, hogy csehül Krtek a neve. (Egy epizód a sok nagyon kedves mesesorozatból: http://www.youtube.com/watch?v=vAtLjJwLrHU ) Eszembe jutottak a régi esték, mikor még minden második szombaton suliba kellett menni és utána szüleim szánkóval jöttek értem a sulihoz, mert korán sötétedett és kezdődött a Magilla Gorilla vagy a Kisvakond mesefilm! Fogtam magam és vettem egy fagyit a cseh sofőrnek, beadtam a megrökönyödött fiatal sofőr ablakán és „No transport! Für Krtek...” lehető legnemzetközibb mondatokkal értésére adtam, hogy nem érdekből cselekedtem. Elvette, benyomta – messziről figyeltem. A Krtek-szóra pedig elmosolyodott, ismerte a kék kertésznadrágos vakond meséjét!

A látszólag forgalmas, szuper helyzetemet is el tudtam szúrni! Nemsokára ugyanis megállt mellettem egy fiatal spanyol (fenét, katalánok voltak!) pár, akik nagyon el akartak vinni magukkal! A lány most vizsgázott antropológiából, a tibeti masszázst foglalkozásként űző párja volt a sofőrje. Kedvesek voltak, de a srác kicsit erőszakos. Nagyon akart velem kommunikálni, s nem szakítottam félbe a jóindulatú nyögdécselése közben. Utólag nagyon-nagyon szidtam magam ezért, mert közben letértünk a hazáig vezető nemzetközi E-90-es tranzitútról egy kis üdülőfaluba!

Costa Brava egy üdülőfalu, de nem a magunkfajtáknak. Illetve a magunkfajtáknak is paradicsom lenne, itt ugyanis több olyan kuka mellett haladtam el, mely tele volt friss zöldségekkel, élelemmel, mint egész úton összesen! Egy hatalmas zöld konténerből például folyt ki a rengeteg zöldség, csak a nyomasztóan nehéz cuccom és a főútra visszavezető várhatóan brutális emelkedésű 25 km-es út tántorított el attól, hogy feltankoljak egy másfél hónapra való zöldséget. (ütős amerikai freeganról beszámoló itt: http://www.youtube.com/watch?v=XqHhQGI-5KY )

Bénáztam egyet a sok dúsgazdag nyaraló között, akik cabrioikban rá-rácsodálkoztak a hátizsákos, izzadó kelet-európai turistára. Kifogyott a filc is, amivel felírhattam volna egy frissen szerzett kartonra, hogy valahogy a főútra szeretnék visszajutni. Az úton elvesztett néhány kiló közül szerintem párat ott hagytam el. Amikor benyitottam az egyik partmenti plázasoron megbújó kis benzinkút boltjába, láttam, hogy a kiszolgáló személyzet megmerevedik, tekintete rajtam, keze a pult alatt a riasztón – ilyen riasztó lehettem átizzadt pólómban, irgalmatlanul ormótlan, teleaggatott hátizsákommal, gyöngyöző feketés szőrös fejemmel. Hogy gyorsan szabaduljanak, adtak egy filcet. A toll varázsceruzaként is funkcionált, mert innentől megint rám kacsintott Fortuna! Egy szép kék transzportert vezető két holland férfi vett fel, aki megunták az esős Hollandiát (a Gerés Nemzeti Park után megértem őket) és ideköltöztek az Oroszlán-öbölbe, Costa Bravahoz közel, a Pireneusok keleti lábához. Az volt a szerencsém, hogy megkívánták a heringet veszettül (igazi hollandusok lévén) és a tengerpartra leruccantak emiatt. Csillogtattam a holland nemzeti sportban, a korfballban szerzett holland tudásomat nekik, amit nem igazán kultiváltak. Szerintem nem emlékeznek jószívvel hazájukra, úgyhogy nem erőltettem. Jó helyen tettek ki, megint az E-90-esen, valamivel Figueras előtt!

Esteledett és a parkolóban találtam egy sofőrt, aki talán régi/új portugál tudásomnak is köszönhetően azt mondta, hogy amennyiben 9 óra alvását követően is még ott vagyok, akkor elvisz Montpellierig, ami elég szuper lett volna. Elaludt és én csak próbálkoztam. Ugyanis holland, német és magyar kamionok is húztak el mellettem; nem tudtam elképzelni, hogy kedvességére szorulok!

Bárcsak megvártam volna!

Éjfél után ugyanis, a töksötét éjszakában megállt egy sportkocsi és a nagy sikerű barcelonai Rolling Stones koncertől hazafelé tartó figuerasi meleg optikus visszatolatott és felajánlotta szolgálatait. Mivel az előbb felsoroltak csak útközben derültek ki, ezért elfogadtam és beültem ütős sportkocsijába. Mintegy 20 kilométert mentünk együtt, de ezalatt kétszer is felkapcsolta a villanyt és szemem méltatta. Mondván: optikus, tudja mit beszél. Ki volt akadva, hogy éjszaka stoppolok. Noha mindenfajta közeledését elutasíítottam, mégis felajánlotta, hogy nagy háza és sok ágya van, aludjak nála és reggel kivisz egy forgalmas benzinkúthoz. Nem akartam többet utazni vele, kértem, hogy a következő benzinkútnál tegyen ki, s megtette. A térképemre ráírta nevét (Xavi, amit Csavinak kell ejteni, legalábbis ő így hívta magát) és telefonszámát, ha netán valami baj lenne. Miután kirakott és elhajtott, láttam hogy még vagy két órán át elakadásjelzős kocsijából, a leállósávból figyelt. Én rutinosan tettem a dolgom: gyors terepszemle a parkolóban, az esélyes kamionok és a nemzetiségek felmérése, táblagyártás, elhelyezkedés. A hajnalban ébredező sofőröket megkerestem személyesen, a csak tankolni megállóknak a rendszámtáblához igazított országtáblát mutattam fel, hiszen szinte minden ország útba esett egy jó darabig! Nem volt sikerem, sőt a két magyar sofőr sem tudott elvinni. Egy szimpi román sofőrt fogsmosás végén szólítottam le, s ő örömest elvitt. Dzsunkera, dzsunkera – magyarázta és nagy nehezen rájöttem, hogy csak a határra megy, ahol alszik. A határon viszont beállt egy pihenéssel végző, pihenőből kihajtani készülő magyar kamionos elé, aki a Waberer's nevű cégnál dolgozott. Kiderült, hogy marosvásárhelyi férfi, aki előtte 30.000 forintnak megfelelő fizetéséért helyben buszsofőrként dolgozott. Két gyermekét és feleségét nem tudta így eltartani, úgyhogy elhelyezkedett a Hungarocamion jogutódjánál, a legnagyobb magyar közúti fuvarozónál, a Waberer's-nél. Románul szót értettek és Misi, sofőrőm, örömmel bevállalt a június 22-én kora reggeli óra ellenére is!

Szűkszavú, de nagyon rendes embernek ismertem meg! Bármeddig elvitt volna, de London irányába ment. Mesélt a cégről, kiderült, hogy borzasztó keveset van otthon, de a 30.000 forintnak sokszorosát keresi, ami nagyon kell a 18 és 14 éves két gyerekének nevelésére. Havonta egy-egy napot látja őket, de nincs választás, szükségük van a pénzre. Dicsérte a céget, amely évente egy hónap erejéig kifizeti valamely családtag utazásának költségeit is, tavaly 1-1 hétig ült mellette a kamionban a két gyerek, 2 hétig pedig az asszony, s együtt koptatták Európa aszfaltját – Waberer's pedig szállásukat, fogyasztásukat kifizette. Ez a lehetőség minden Waberer's sofőr részére adott, s a fizetést is órára pontosan utalják – csak jót tudott a cégről mondani. Olyat, amilyet én meséltem neki, hogy egy magyar kamionos a portugál Aveiro mellett 7 napot várt arra, hogy legyen egy visszafuvarja, még nem is nagyon hallott. A mintegy 2700 kamionnal dolgozó cégénél a egy logisztikai koordinátorra kb 60 kamion jut, mégsem vártak még fuvarra sehol 5 óránál többet az elmúlt 3 év alatt!

A munka kitérve olyanokat mondott, amitől környezetvédőnek a szőr feláll a hátán! Előfordul, hogy elviszik mondjuk Jászberényből az árut Spanyolországba, ahol ki sem pakolják az árut, csak átcimkézik (Made in EU – ahogy ő mondta) és máris kell továbbszállítani. Nem kevés széndioxid kibocsátással jár, de nekik munkát ad...

22-én délelőtt volt és Csaba Barcelonából küldött sms távsegítségével megtudtam, hogy még elérhetem a 23-án szombaton délelőtt kezdődő bécsi Greenpeace találkozót, ha valahol vonatra pattanok. Köszönet Csabának, aki szinte online segítette információkkal a döntéshozatalt, melynek végén Lyon és Nimes helyett már Montpelliernél kiszálltam Misi Londonba tartó kamionjából.

Egy kedves francia kislány és öccse segítségével bejutottam a francia kisváros vasútállomására, ahol jegyet vettem Bécsig. A menetrendek szerint 23-án reggel 8:50-re értem volna be, amivel gyakorlatilag odaértem volna a megbeszélésre. A vasútállomáson jelentős káosz uralkodott. Egyrészt, mert egyetlen monitoron figyelték, hogy melyik vonat melyik peronra érkezik, s ezt csak kb 10 perccel a vonat érkezése előtt lehetett megtudni. Másrészt nagyon sokan voltak, főleg a fiatal korosztály. Rengetegen! Komoly vasúti kedvezmények is vonatkoztak rájuk, amit el is tudnék itt mondani, ha tudnék franciául. Viszont beszélnek angolul, minden pultnál legalább egy ember. Így rá tudtam kérdezni, hogy mi lesz, ha a TVG 10-nél több percet késik és nem érem el a csatlakozást Bécs felé. Nem fog késni, behozza a rapid szerelvény. (így néz ki, úgyhogy bedőltem neki.... http://www32.ocn.ne.jp/~yokohama_lyon/TGV.jpg )Ha mégis, akkor a kalauz talál vonatot nekem – nyugtatgattak angolul. Meggyőzőek voltak, sajnos nem firtattam tovább a dolgot. Sajnos, mert a TVG-m jött ugyan, de 20-nál is több percet késett, úgyhogy Valence nevű településen lekéstem a Lyonba menő TVG-t és ott ragadtam a kis tranzitvároskában. (A TGV-n viszont volt Fair Trade forró csoki, amit persze tesztelnem kellett... Hogy mi a Fair Trade? Kukkantsd meg: http://www.fairvilag.hu/ )

A Fair Trade forrócsokitól függetlenül SEHOGY nem tudtam eljutni reggelig Bécsbe, akárhogy próbálkoztunk az infópult mögött ülő szerencsétlen hölggyel, akire rászabadultam. Ugyanis egy kicsit gutaütés közelébe kerültem, mert a kiszámíthatatlan, nagyon nehéz autostoppos részt megcsináltuk, erre a svájci órának tartott tájfun, a TVG késése miatt hiusul meg a bécsi részvételem. Mert meghiusult, ugyanis Párizs és München érintésével csak szombat délután 3-ra értem az osztrák fővárosba, ahol még másfél órát tudtam élvezni a megbeszélés végét, majd kollégám, Mezei Csaba hazaszállított a kertkapunkig: HAZAÉRTEM! Majdnem pontosan 23 nap, 8 érintett ország, kb 7000 megtett és ebből 5000 autóstoppolt kilométer után!