Messzelátó Egyesület

Ha valaki azt állítja egy hónappal ezelőtt, hogy egy szép augusztusi hajnalon svéd ska-ra fogunk táncolni egy Macedóniában önkénteskedő svéddel, két jófej spanyol fiatallal és egy román DJ-vel, méghozzá Belgrádban, bizonyára kinevettük volna. Most már tudjuk, semmi sem lehetetlen…! Belgrádi naplónk következik:

(Orsi) Augusztus 22-én délben indulunk hárman lányok a Keleti pályaudvarról. Úticélunk Belgrád, azaz a volt jugoszláv Szerbia fővárosa. Egy nyolcnapos ifjúsági vezető képzésre megyünk. A terv szerint két nap múlva csatlakozik majd hozzánk Zoli is, hogy ne maradjunk férfi nélkül. Társaim Tera, aki néhány hét múlva már Portugáliában fog önkénteskedni, és Ági, aki jelenleg egyetemi hallgató nemzetközi tanulmányok szakon és a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány gyakornoka. Magamról csak annyit, hogy mivel Közgázt végeztem, a lányok szerint nekem mindig csípőből vágnom kell az aktuális árfolyamokat, és tudnom kell ugyanazt az összeget egyazon percben kifejezve forintban, euróban, dinárban. Próbálkozom vele… :)

A vonatút nagyon kellemesen telik. Egy több országon is áthaladó nemzetközi szerelvénnyel utazunk, a vágány Bécsből indul, aztán átrobog Budapesten, Belgrádon, majd Thesszaloniki a végállomás. Így mi csak a középső szakaszt vesszük igénybe. Elvben hét óra az utazás, azért kisebb-nagyobb megállásokkal megszakítják itt-ott – egyébként leginkább a magyar oldalon – így kb. nyolc óra alatt érkezünk meg. A határon könnyedén jutunk át, a magyarok által sokszor „rettegett, gonosz szerbek” (előítéletekről még lesz szó) kedvesen köszönnek, pecsételnek egyet az útleveleinkbe, majd különösebb kutakodás, kötözködés nélkül továbbállnak. Nagy meglepetésemre a határátlépést követően pedig csinos, mosolygós lány lép elénk egy kosárka cukorkával a kezében. Majdnem olyan az egyenruhája, mint egy légi utaskísérőnek, kék szoknya, csíkos blúz, kis kendő a nyakában. Mindenkit végigkínál, ez ingyen jár minden utasnak a szerb határon átérve.

Este négy szerb fiatal vár minket a vonatállomáson. Már első látásra nagyon kedvesek és szimpatikusak. Beülünk az egyik srác autójába, ő szállít minket a szállásra. A szállás nagyon klassz, egy ifjúsági programokra fenntartott épület, de mindenféle luxussal fel van szerelve: kényelmes szobák, mindegyikhez külön fürdő, hatalmas étkező, bárpult, légkondi, tévé, internet. Ráadásul az egész épület csak nekünk van kibérelve. Rég volt részem ilyen külföldi luxusban, az elmúlt években kezdtem megszokni, hogy otthonról távol csak a sátrazás, szabad ég alatt alvás, meg persze a reptereken, pályaudvarokon való „csövezés” marad. Most szerencsések vagyunk!

A tréning elvben a kelet-európai államoknak volt meghirdetve, így a résztvevők: Szerbia, Románia Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Macedónia és Magyarország, illetve a Mediterránium képviseletében három spanyol fiatal. Fura véletleneknek köszönhető, hogy a csapatban felbukkan végül még egy brit, egy svéd, és egy francia is. A svéd és a francia srác macedón színekben jöttek, mivel mindketten egy év erejéig ott végeznek önkéntes munkát, az EVS keretein belül. Eric már közel fél éve él Macedóniában, remekül beszél angolul, sőt már a többi nyelvbe is kezd belejönni, és dacára tipikus svéd kinézetének – vékony, magas, szőke – teljesen beleillik a balkáni közegbe. :) Tonin, viszont csak két hete költözött Macedóniába, és a francián kívül semmilyen nyelvet nem beszél. A többi macedón srác mesélte, hogy gyakorlatilag a megérkezésekor kézzel-lábbal igyekeztek neki elmagyarázni, hogy igen, te most egy évig elvben itt fogsz lakni Skopjéban, de most elmegyünk egy időre Belgrádba, ahol tréningezni fogunk, meg talán ragad rád egy kis angol! :) Lindsey pedig amolyan félig szerb, félig angol lány. Ebben vér szerint nem vagyok pontosan biztos, de az tuti, hogy otthonosan mozog Belgrádban és Londonban egyaránt. Egyébként félállásban egy brit civilszervezetnek dolgozik, meg néha fotóriporterkedik.

Mi érkezünk meg végül utoljára, a többiek már elfoglalták a hotelt, a késői érkezésünkkor pedig van szerencsénk egy remek welcome-partyba botlani. Így már első este megízlelhetjük a híres szerb „home made” rakiját - ez hasonlít a mi pálinkánkhoz, csak még annál is erősebb!

A szobákat vegyesen lakjuk be, hogy így is ismerkedjünk egymással. Én két bolgár lánnyal kerülök össze, akik végig nagyon barátságosak, jófejek.

Az első este

Végül kettő körül megyek ágyba, reggel nyolckor reggelizzünk, és kilenctől kezdődik mindig az előadás. Általában délelőtt prezentációkat hallgatunk, elméleti anyagokkal foglalkozzunk, és délután jönnek hozzá a csapatjátékok, vicces gyakorlatok. Az este pedig mindig közös bulizásba torkollik :)

Az első „munkanap” egymással ismerkedünk, majd a Youth in Action programról tanulunk. A trénerek: Ana, aki szerb és az OSMEH-nél (Organization for Solidarity, Mobility, Ecology and Humanity) dolgozik, társa pedig a bosnyák Igor. Remekül dolgoznak együtt, nagyon felkészültek, látszik hogy mindent pontosan kidolgoztak előre. Az elméleti részt is jól elosztják egymás között, illetve rengeteg gyakorlati példával állnak elő, sok játékot hoznak, és segítik a csapatszellem kialakulását. Az este viszont sajnos a vártnál a gyengébben alakul, ez lett volna az NGO Fair, vagyis az eseményre érkező civilszervezetek bemutatkozása. Anaék ragaszkodnak hozzá, hogy a kertben legyen a program, azonban eső jön, így elmarad néhány vetítés, amit sajnos a képzés végéig nem is volt már idő pótolni. Azért röviden minden országnak sikerül bemutatkoznia. Mi vagyunk az egyetlen környezetvédelmi szervezet, a bosnyákok AIDS prevencióval, és fiatalok szexuális felvilágosításával foglalkoznak, a macedónok elsősorban a gyermekek jogaival, illetve a fiatalok részvételével a demokráciában, a románok megkülönböztetés-mentességgel, az előítéletek felszámolásával és egymás elfogadásával, a bolgárok ifjúsági programokkal, fiatalok továbbtanulásával, a spanyolok pedig sporttal és egészséges életmóddal foglalkoznak. Érdekes csapat, mindenki más, ugyanakkor nekem mégiscsak az az érzésem van ilyenkor, hogy ha más úton is, de egy célért küzdünk. Az élhető jövőért. Egy olyan világért, ahol több a természeti táj, tiszta a levegő, kevesebb a beteg ember, mindenki fejlődni, tanulni akar, és kirekesztés helyett elfogadjuk egymás kultúráját, vallását, és békében élünk egymással.

Másnap egyből a legérzékenyebb ponttal kezdünk. Sztereotípiák és előítéletek. Első faladatként kitesznek nyolc nagy papírt, mindegyiken egy szóval és mindenkinek alá kell írnia egy-egy szót, kifejezést, amire épp asszociál. Ilyesmik kerekednek végül: Amerikához: mindenki azt írja, hogy idióta Bush, iraki háború vagy dagadt emberek, gyorsétterem. A nőkhöz: anyaság, szex, hogy kedvesek és imádnivalók vagy éppenséggel számítóak, pénzéhesek. Párizshoz: Eiffel-torony, tánc, romantika, szerelem. Utána átbeszéljük a feladatot: mi jut erről eszünkbe? Természetesen itt már mindenkinek leesik: „sztereotípia”. Hogy lehet az, hogy a spanyoloknak, románoknak, macedónoknak egyaránt az elhízott, hamburgeren élő, buta emberek jussanak eszébe egy egész országról? Minden amerikai ilyen lenne? Miért gondolkodunk így? Ki/mi gerjeszti mindezt? A következő részben még érzékenyebb talajra lépünk: mit tartunk mi más szomszédos népekről? Miért vagyunk előítéletesek? Hogy alakultak ezek ki? Érdekes beszélgetés kerekedik mindebből. Délután feladatot kapunk, hogy valamilyen színházi előadás keretében mutassuk be, hogyan lehetne felszámolni ezeket az előítéleteket. Csapatomban román, bolgár és bosnyák résztvevő is van, azt játsszuk el, hogy egy hajótörés túlélői vagyunk, és rájövünk, hogy ha közösen szeretnénk kikerülni a bajból, akkor össze kell fognunk, meg kell érteni a másik kultúráját. A darabban ezt persze egy óriási veszekedés előzi meg, ahol előbukkannak a „lopós románok”, a mindig rosszkor bólogató bolgárok, a „háborúimádó bosnyákok” és a „buta szőkék”, illetve a más vallásúak. A végén mindenki bocsánatot kér, együttműködünk, és közösen kikerülünk a csávából. Hoppá, ez nem az amerikaiak által levédett happy end? :) Egyébként rólunk magyar lányokról szerb vidéken az a hír járja, hogy könnyű minket ágyba vinni… Ezt nem kommentáltuk.

Később interkulturális est, majd egész éjjel tartó táncolás és ünneplés veszi kezdetét. Minden ország bemutat egy kis prezentációt, arról hol él, mi a fővárosuk, hányan élnek ott, milyen kisebbségek vannak, milyen vallásúak az emberek, mi a tipikus helyi étel/ital, milyen földrajzi szépségek, vagy híres épületek vannak náluk stb. Kis magyar delegációnk Tokajival és barackpálinkával járul hozzá az este hangulatához. Osztatlan sikerrel.

Interkulturális esten a macedón csapat vezetőjével és a nemzeti zászlójukkal

Közben sajnos SMS-t kapunk Zolitól, hogy baleset miatt mégsem tud jönni, így hármunknak - és férfi nélkül - kell végig helytállnunk magyar színekben.

(Ági) Másnap verbális és non-verbális kommunikációval valamint konfliktus-kezeléssel foglalkoztunk. Az elméleti prezentációk után mindig valamilyen gyakorlati feladat következett. Este pedig, lévén a képzés a félidejéhez közeledett, összegzést tartottunk. Ki-ki felvetette ötleteit és megbeszéltük az esetleges problémákat.

A szállásunk közigazgatásilag még a városhoz tartozott, de a központtól 16 km-re feküdt, így aztán nem is volt nagyon lehetőségünk arra, hogy közelebbről megismerkedjünk a szerb fővárossal. Kivéve egy szép verőfényes keddi napot, a képzés közepén, mikor is kimenőt kaptunk Belgrádba. Bevallom őszintén, rosszabbra számítottam. Tudom, tudom: ezek a ronda sztereotípiák megint… De mentségemre legyen mondva, hogy elvégre nem is volt olyan rég az a délszláv háború! Ehhez képest: Le a kalappal! Számomra a legklasszabb hely a vár volt, ahol ugyan nem áll már olyan impozáns épület, mint Budán, de a vár romjai nagyon nagy zöld területen fekszenek. A kilátás meseszép. Látni a Duna és a Száva egymásba torkollását és Új-Belgrádot is. Pár óra céltalan bóklászás után újra találkozott a nagy csapat, hogy egy közös vacsorán vegyünk részt. Mellékes infoként csak annyit, a képzés után megállapítottuk, hogy egyikünk sem akar min. 1 hónapig húst fogyasztani, mert jó balkáni szokás szerint, húst ettünk hússal.

Hárman a belgrádi várban a csodás kilátással

Az este amúgy kalandosra sikeredett. A lényeg annyi, hogy igen izgultunk azon, hogy haza jutunk-e valaha is... A csapat szétszéledt, a mi kis magyar delegációnk egy szerb és egy bosnyák barátunkkal, Vladimirrel és Dragannal tartott. Megnéztük a kivilágított St. Sava templomot, ami Szerbia legnagyobb ortodox imahelye. Kertjében nyüzsög esténként az élet. Mivel eléggé elfáradtunk a sok gyaloglástól, így úgy döntöttünk, visszamegyünk a szállásra. A szerb buszmegállóról viszont tudni kell, hogy ott a buszjáratokról információ nem található, csak a járatok számait tüntetik fel és ennyi. Arra a kérdésemre, hogy hol a menetrend, ezt a választ kaptam: „Majd úgyis jön egy valamikor! Ezek körjáratok!” Szóval ez az a híres, déli temperamentum mögött megbúvó ráérős-holnap-megcsinálom filozófia! És ez nem sztereotípia, ez tény! :) Megjegyzem: Jól csinálják…!

Szerb-bosnyák-magyar barátság a kivilágított St. Sava templomnál

(Tera) Ami a sztereotípiákat illeti, érdemes mindenkinek elgondolkodnia kicsit, mit is gondolunk a Balkánról? Ismerőseim körében az első az volt, amikor megtudták, hogy Belgrádba megyek: „De ott nincs háború?” Bevallom nekem is ez volt az első gondolatom. Később is leginkább arra tudtam gondolni, hogy a Balkán, valamiféle zűrös hely, hangos emberekkel és romos épületekkel és valójában soha nem gondoltam volna, hogy van miért ellátogatni ide, talán a horvát tengerpartot leszámítva.

Ez a hét elég volt ahhoz, hogy véleményem megváltozzon. Az emberek kedvesek, Belgrád kicsit Budára emlékeztet, a Duna és a Száva találkozása lenyűgöző látvány a várból, és persze minden országnak megvannak a maga nemzeti sajátosságai. Például a bosnyákok imádnak ünnepelni, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy náluk évente kétszer van karácsony! A macedónok leginkább Nagy Sándorra büszkék, azt hiszem minden nap hallottam, hogy ők Alexandrosz leszármazottai, de ha ez nem lenne elég, meggyőző elméletük van arra is, hogy a Télapó valójában nem Lappföldről származik, hanem Macedóniából!

A képzés legkomolyabb és talán leghasznosabb része uniós ifjúsági projektek írásáról szólt. Először elméletben vettük végig a pályázatok alapjait. A sok száraz információtól jól el is fáradtunk, így este karaoke éneklés következett, levezetés gyanánt. Magyar csoportunk összeállt a bolgár leányzókkal és ’Wild Snakes’ néven új értelmezést adtunk az ABBA örökzöld Mamma mia-jának. Szívből remélem, hogy nem készült hangfelvétel rövid kis előadásunk alatt. Vagy lehet, hogy azóta rajtunk röhög a YouTube nézőközönsége, szerte a világon…!?

Az utolsó nap feladata tehát egy közös ifjúsági project megtervezése volt. Mi egy művészeti témájú találkozó szervezésébe kezdtünk és a végeredményt elég jónak találtuk, úgyhogy elképzelhető, hogy valóban megpróbálkozunk megvalósítani. Legalábbis megígértük egymásnak, hogy így lesz. Majd meglátjuk…

Vacsora után közösen végiggondoltuk, mi is történt a héten, majd következtek a várva várt percek, vagyis a titkos barát felfedése. Az első nap mindenki húzott egy cédulát, amin annak a személynek a neve állt, akinek a képzés ideje alatt valamilyen módon szép perceket kellene szereznünk. Mondjuk egy kis csokival. Egyesek szerint ajándék kondommal…

Csapatkép

Végül, mivel mind jó tanulónak bizonyultunk, ünnepélyes diplomaosztásra is sor került. A legvégére pedig már csak a búcsúparti maradt: Könnyes szemek, nagy ölelések, kedves szavak, zene és tánc reggelig. Mikor 2 körül az óránkra pillantottunk, inkább úgy döntöttük, majd a vonaton pótoljuk az alvást. Megpróbáltuk kihasználtuk a maradék időt, hogy a többiekkel legyünk. Még egy kicsit…

Sajnos hajnali 5-kor el kellett indulnunk a szállásról. A hazaút teljesen zökkenőmentesnek bizonyult, a vonat csak egy keveset késett és mind épségben értünk haza. Tele élményekkel, remélve azt, hogy valamikor még összehoz minket az élet a többiekkel… :)