Messzelátó Egyesület

Kedves Olvasó! A Főnökök :) kérték, hogy írjak egy beszámolót az önkéntes évemről. Hát én — nagy lelkiismeret furdalások közepette — mostanáig gyűjtöttem a bátorságom és az időm, hogy most végre elküldjem ezt a honlapra, hogy akit érdekel, elolvashassa. Igazából azért vártam ilyen sokáig, mert valami jót akartam írni, de ráébredtem, hogy akkor várhatnék életem végéig is..

Ha még eddig nem riadtál vissza, és olvasóm maradtál, kezdeném az elején. Hogyan is kerültem én Brémába? Hát körülbelül épp olyan mesésen, ahogy a Brémai Muzsikusok! Eredetileg fél évre szerettem volna külföldön EVS-ezni, keresztféléves diplomaszerzésem után. Nekiálltam a böngészéshez, kb. 70 helyre elküldtem a motivációs levelem és az önéletrajzom. Ebből sok projekt már — mint utóbb kiderült — nem létezett, 1-2 helyről írtak vissza. Az egyik hely egész jónak tűnt, fel is vettem a kapcsolatot velük, már majdnem minden sínen volt, mikor kiderült váratlanul a főiskolán, hogy túl kevesen jelentkeztünk a januári államvizsgára, így elmarad, eltolják egy fél évvel. Így számomra nyilvánvalóvá vált, hogy nem mehetek ki; egy féléven keresztül szőtt álmom szakadt szét hirtelen.. Nagyon rossz érzés volt! Amikor már kezdtem elfelejteni az egészet, váratlanul jött egy e-mail: Van kedved még Brémába jönni? Először fel sem fogtam a dolgot, majd nagyon megörültem. Csak az volt a bökkenő, hogy egy ismerősömön keresztül lehetőségem nyílt, hogy kapjak 1 állást, egy elég színpatikus helyen, ugyan úgy szeptembertől, amikorra az EVS meghívásom is szólt. Magam sem tudtam igazán, mi tévő legyek, nagy szívdobogások közepette felhívtam az ismerősömet, aki azt mondta, hogy az állás szeptembertől mégsem lenne aktuális, majd talán jövőre… :) Több sem kellett nekem, gyorsan visszaírtam a brémaiaknak, hogy köszönöm, nagyon szívesen mennék. Majd újra felvettem a kapcsolatot a Messzelátó Egyesülettel, akik nagyon kedvesen fogadtak, és még máig nagyon hálás vagyok Nekik, amiért annyit és olyan jó minőségben dolgoztak az ügyemen!!

Hála a Messzelátó Egyesületnek és a fogadó szervezetnek, sikerült augusztus végére kijutnom Brémába. Egészen az utazás pillanatáig nem hittem el, hogy ez tényleg igaz, hogy tényleg kimehetek.. Egy évet önkénteskedtem egy óvodában. A kollegáim nagyon kedvesek voltak, emberileg és szakmailag sokat tanulhattam tőlük!

Lakásom egy spanyol (24 éves lány) és egy lett (20 éves lány) önkéntessel volt együtt, egy albérleten. Spanyollazaság lett fiatalság! Maria és Krisztina csudajópofa volt, ők is óvodákban dolgoztak, mindannyian másik intézetbe voltunk beosztva! Sokszor mosolyogtunk Krisztinával, amikor Maria hulla fáradtan hazaért, berakta a kenyeret és a halrudacskát a sütőbe, leült az asztalhoz, lábát felrakta a mellette lévő székre, (amin általában én ültem :) ), és sóhajtott egyet: usss (ez a spanyol sóhajtás! :) ), I need my bed! Aztán vacsi közben csörög a telefonja, Maria kedvesen beleszól, cseveg és nevetgél egy kicsit, aztán kijelenti: Girls, I am going out! Majd vesz egy gyors zuhanyt, egy pohár sört (Beck’s-et természeten*) ezek után már teljesen feléledt, és hajnalig ropta a táncot. Aztán a következő nap szenvedett az izomláztól — na jó, abban még az éjszakai járat lekésése miatti hazaséta is közrejátszott…

Hétvégenként, ha volt időm kirándulni jártam! Ez volt a kedvenc időtöltésem, bár ez arrafelé nem volt nagy Kunst, mivel minden lapos és lápos! :) Ezért jött jól, hogy augusztus végén inter-rail ticket-et válthattam, így a Brémába való utazáson kívül, még 2 alkalommal vehettem igénybe a Deutsche Bahn-t, ugyanazzal a jeggyel. Nagy kalandokban volt részem! Munka után könyvtárakba jártam hogy olyan túra útvonalat találjak, ami viszonylag messze, a hegyek között vezet, de vonattal jól megközelíthető.

Így bukkantam rá Poppenhause-ra, ami az útleírás szerint egy szép túra első és utolsó állomása. A vonatról leszállva, kis kérdezgetés után ugyan, de megtaláltam a templomot, a temetőt, a sportpályát, a patakot, mindent úgy, ahogy azt az útikönyv leírta, de a jelzésre csak nem akadtam rá. Egy másik kis faluba lukadtam ki: főút, házak, kertek, de erdő és hegy sehol a környéken. Kezdett egy kicsit gyanús lenni a dolog, így odamerészkedtem egy vasárnapi ebédre induló öregúrhoz: Entschuldigen Sie, meg tudja mondani, hogy merre visz a turistaút Wasserkuppe-k felé? Jót nevetett, hüledezett, hogy hova akarok eljutni, és valamilyen fura nyelven válaszolt, azt hittem, azt hiszi, hogy orosz vagyok, de a végen rájöttem, hogy asszem csak tájszólásban beszélt! Azt mondta, hogy még 17 km… Nem értettem, az útleírás szerint a Wasserkuppe-k csak a második állomása a túrának, és az egész körútra 5 óra útidőt írt… Szomorúan ballagtam tovább, és az útikönyvben bízva, még egy bácsit megkérdeztem, hátha az előző, valamit nagyon rosszul tudott! Ekkor mindenre fényderült! A bácsi felvilágosított, hogy több Poppenhause létezik és az egyik tényleg, igen közel van a Wasserkupe-khoz, de oda vasút nem vezet. Osztottunk, szoroztunk, és mivel még aznap haza kellett vonatoznom, és már dél felé járt az idő, végül is egy másik kiránduló utat választottunk. Így történt, hogy aznap többet vonatoztam, buszoztam, mint gyalogoltam, és az új bakancsomat az aszfalton törtem be…, de azért szép helyeken jártam! Utólag megnéztem a térképen, 4 Poppenhause létezik, méghozzá eléggé egy rakásra. Az utazási iroda prospektusban, pedig rosszul volt rajzolva a térkép, a Bahn-os és a nem Bahn-os Poppenhause össze volt keverve. Ennyit a német precizitásról… Sajnos az útleírások, jelzések sem egyértelműek néha, de így legalább egy kicsit izgalmassá teszik a túrát! Így volt ez akkor is, amikor az Elba homokkő vidékén kirándultam. Nagyon ki volt számolva az időm, de a táj gyönyörűsége miatt, állandóan le kellett áljak fényképezni. Úgy látszik ezek a sziklák valamilyen különleges vonzerővel bírtak! Az útleírás „itt kanyarodj jobbra fel” utasítását követve, és egy jelzés mentén haladva, egyre beljebb és beljebb, feljebb és feljebb kerültem, a szűkülő utacskán, mígnem a sziklafalak lábánál kötöttem ki. Két fiatal fiú éppen mászáshoz készülődött! Kicsit bátortalanul, a kőszirteket méregetve, kételkedve megkérdeztem: „Erre vezet a turistaút?” „Hát nem éppen!” — hangzott a válasz, a turistaút a völgyben folytatódott. (A jelzés, amin ide feljutottam, valami régi lehetett..) Így hát visszafordultam, és lefele egy kicsit erősebben imádkoztam és kapaszkodtam, a sziklák oldalához szerelt falépcsőkön, de nagyon örültem a meglepetés-kitérőnek! Végül épp elértem a hazafelé induló vonatot!

Azért volt alkalmam precíz turistautakon is járni! Ez a norvégok szorgos munkájának köszönhető. EVS küldetésem végén, a nyári szünetben átmentem Norvégiába, ami régi álmom volt már! Gondoltam, most, vagy soha, Bréma azért mégis közelebb van Norvég fjordokhoz, mint Budapest! Annak ellenére, hogy az országnak csak a déli részére jutottam el, mégis egy teljesen más világba csöppentem, ahol néha nem volt biztos, hogy hol ér az éjszaka, de annyi jófej emberrel találkoztam, hogy a végén mindig sikerült oda elérnem, ahová aznap terveztem. Hihetetlen kaland volt számomra!

Igen sok, meghatározó élményben volt részem, persze azért nem volt mindig minden fenékig tejfel-főleg azért, mert itt nincs is tejföl-, a munka nem volt mindig olyan egyszerű, azért Magyarország is hiányzott, az otthon, a család, a barátok, a magyar gyerekek, a környezet, magyar zene, és a magyaros ízek. De az biztos, hogy ez az egy év egy nagyon különleges év volt, és így utólag visszatekintve a nehézségeket is látva, azt hiszem óriási nagy kár lett volna kihagyni ezt a nagy kalandot!

Itt szeretném megragadni az alkalmat, ha ilyen dologra vágysz, hogy nagy bizalommal ajánljam Neked a Messzelátó Egyesületet (ez nem 1 propaganda szöveg, nem a Messzelátósok kértek fel a reklámra!), akik irtó sokat segítettek nekem itthon és ottlétem alatt is, és a hazaérkezés utáni szemináriumon ki is derült, hogy eléggé keveseknek volt ilyen lelkiismeretes csapat a háta mögött, mint nekem! Nagyon jó kis banda!

Minden jót és sok sikert kívánok Nektek, ha belevágsz! Soha ne add föl, mert bármikor, bárkinek bejöhet (amint a 2. bekezdés mutatja)! :)

Rita

* Beck’s hazája Bréma