Messzelátó Egyesület

8 hónap Portugália. Kicsit nehéz összefoglalni. Megpróbálom az elején kezdeni. Onnantól, hogy megérkezés a lisszaboni reptérre, ahol a koordináló szervezet mentora, Cláudia várt minket, A4-es rikító zöld papírral, EVS – Rota Jovem felirattal.

Meg kell mondjam, máig eszméletlenül nagy szerencsének tartom, hogy a Rotán keresztül jutottam el a szervezetemhez.

Tudom, néhányotoknak negatív tapasztalatai vannak a Rotáról, de én egyetlen rossz szót sem szólhatok. Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor nem tettek volna meg mindent az önkénteseikért.

Az 1. hónapot egész napos nyelvtanulással töltöttük 4 másik önkéntes társaságában. Ami nagyon hasznosnak bizonyult leszámítva azt a kis bökkenőt, hogy meg kellett osztanunk az órákat néhány unatkozó született NATO feleséggel, akik közül néhányan már 3 éve itt voltak, de én a megérkezésemkor többet tudtam a nyelvről, mint ők.

Ami a nyelvet illeti. Hát szerintem nehéz. Sokkal nehezebb, mint mondjuk az angol. És még akkor is, ha eltekintünk a nyelvtantól vagy a szavaktól, bizony nehéz a portugálokat megérteni. Annyira zártan beszélnek, elharapva a szavakat, hogy még ha ismerek is egy szót, akkor sem biztos hogy megértem. Ráadásul az ország hosszanti kiterjedése miatt hihetetlenül nagy különbségek vannak az akcentusokban. Ami valószínűleg itt, Alentejo közepén a legrosszabb. Hiába itt tanultam a nyelvet, pl. az egyik főnökömet most is nehezen értem meg, míg északon Portó és környékén, már nem ütközök túl nagy nehézségekbe.

A következő 7 hónap színhelye Cabeça Gorda, ahol együtt laktam egy német önkéntessel, és egy portugál lánnyal, aki 9 hónapos szakmai gyakorlatát töltötte itt. Cabeça Gorda egy kis falu 12 km-re Alentejo második legnagyobb városától, Bejától. Ez így elsőre nekem nem hangzott rosszul, mindig is ki akartam próbálni a vidéki életet és hát 12 km-re a várostól... Mi az?

Azóta egy kicsit megváltozott az álláspontom. Busz a városba napi 5 alkalommal közlekedik, a legutolsó visszafele este fél8-kor. Szombatonként 2, vasárnaponként egyáltalán nincs „tömegközlekedés”. Ami annyit jelent, ha hétvégén el szeretnénk utazni valamerre, hétfő előtt semmiképp sem tudunk hazaérkezni. Vagy meg kell kérni valakit hogy jöjjön értünk autóval. De hát folyton megkérni valakit...

Számomra az egész projekt alatt ez volt a legnehezebb. Folyamatosan függni valakitől. Még a bevásárláshoz szívességet kellett kérni. Ugyanis a falu boltjai két-két és félszer olyan drágák, mint a város. A pénzünk ugyan épp elég. Ezzel nincs gond. De csakis akkor ha a városban vásárolunk. A faluban valószínűleg két hét alatt elfogyna, arról nem is beszélve, hogy a választék enyhén szólva csekély. Hát igen. Meg kell vallanom, soha nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog egy bevásárlóközpont...

A furcsa csak az – és ezt máig sem sikerült kiderítenünk hogy miért – hogy a faluban nincsen piac. Mármint az a rendes zöldség-gyümölcsárulós. Ellenben heti kétszer is vehetünk műanyag ételtartót ha épp arra fáj a fogunk, és ha szerencsénk van még egy kis csinos virágos otthonkára is szert tehetünk.

A szervezetem, Carpe Diem programokat szervez főleg gyerekeknek. Van egy kis irodánk és egy még kisebb könyvtárrészlegünk, ahova aki akar bejárhat könyvet, újságot olvasgatni. Ezt a lehetőséget a falu 1570 lakosából mindössze 4 veszi igénybe. Ezen kívül van 3 számítógépünk, amiből minimum egy soha nem működik.

Megérkezésünkkor, iskolaidőben elsősorban ovisokkal foglalkoztunk. Délben, amíg az ovinénik hazamentek, mi megebédeltettük őket, majd délután f4-től f6-ig foglalkozásokat szerveztünk nekik.
A faluban 1 általános iskola működik 1-4. osztályig, a felső tagozatosok a városba járnak tanulni.
A kicsik után 6-7-ig az iskolásokkal leckét írtunk. Sajnos velük ebben az időben játékra, foglalkozásra nem nagyon volt lehetőség. Habár velük minden sokkal könnyebben ment. Velük kezdetektől fogva jobban ment a kommunikáció, érdeklődtek irántunk, megpróbáltak együttműködni.

Az ovisokkal viszont nagyon nehezen ment a munka. Főleg azért, mert szegényeknek szinte soha nincs szabadidejük. Ez különben egész Portugáliában így működik. Egész nap kb. 1 órányi idejük van játékra. Különben az egész napjuk kötött. Délelőtt foglalkozások az oviban, délután a szervezettel. Hogy játszani is kéne valamikor? Azt meg minek? Hiába javasoltuk többször is, hogy nem kellene már délután is fárasztani őket. Hagyjuk csak játszani őket..., de nem. Mert a szülők fizetnek azért, hogy a gyerekeikkel legyünk és ezért valami oktató jellegű programot várnak cserébe. Viszont a gyerekek nem képesek egész nap koncentrálni. Mindennek az a vége, hogy amíg a portugál lány megpróbált valamit kihozni a délutánból, nekem és a német lánynak csak az őrszerep jutott. Hogy a tűző napon szaladgáljunk az élénkebb gyerekek után, és ügyeljünk, hogy lehetőleg minél kevesebb kárt tegyenek magukban.

Így rövidesen a munka már nem okozott túl sok örömöt. És a nap végeztével sem maradt túl sok lehetőség a szórakozásra. Azon kívül hogy néha-néha moziba mehettünk Bejába, az estéket otthon töltöttük TV-t nézve. Szót se a portugál TV műsorról. Ha a magyar csatornákról valaki azt mondja hogy nem túlzottan színvonalas, hát akkor a portugál...

Ezért aztán amikor csak lehetett utazgatással töltöttük az időt. Barátokkal találkozni, koncertekre, fesztiválokra, színházba járni. Mindaz, ami otthon természetes, viszont itt a világ végén különleges ünnepnek számít.

Most nyáron már sokkal jobb a helyzet. Napközis tábort szervezünk kb. 20 gyereknek. Egész napos program és sok szervezést igényel, viszont most már legalább valóban érezzük hogy szükség van ránk.

Úgyhogy minden nehézség ellenére nem bánom, hogy Portugáliának ezt az eldugott szegletét választottam. Volt időm bejárni az országot, megtanulni a nyelvet, kedves emberekkel találkozni, rémes helyi mulatós zenét hallgatni... Mi kell még?

Somfai Tera