Messzelátó Egyesület

Még egyetem közben gondolkoztam, hogyan is szerezzek tapasztalatot külföldön azzal együtt, hogy önkénteskedem is. Ezért aztán kerestem és a Google megmondta a varázsszót: EVS. Aztán a kötelező lépések: küldő szervezet, fogadó szervezet, projekt keresése. Küldő szervezetnek olyan pesti, vagy pest megyei szervezetet kerestem, ami inkább környezetvédelemmel foglalkozik és hát így jött a Messzelátó. A beadási határidő előtt egy héttel hívtam fel Csabát, a Messzelátó ősatyját (először magáztam is), hogy kiküldenének-e. Ő nagyon segítőkészen elmagyarázott egy-két dolgot, meg hogy sietnünk kell.

Elsősorban Spanyolországba akartam menni, tehát inkább arrafelé szórtam a pályázataimat, de gondoltam Portugália-Spanyolország egy kutya, oda is küldhetnék párat. Rögtön az után, hogy elküldtem a jelentkezésemet, fel is hívtak Portugáliából (igazából nem értettem honnan pontosan, de szorult helyzetemből adódóan, nehogy lekéssem a határidőt, rábólintottam). Szóval irányba vettük Portugáliát! (A sors iróniája, hogy egy nappal később Barcelonából hívtak…).

Mit is tudtam Portugáliáról? Hmmm, fado, Vasco de Gama, tenger, valami latin nyelv, Lisszabon, meg a portói. Aztán ki is merültem. A projektem a leírás szerint leginkább arról szólt, hogy fákat fényképezek, azonosítok és adatbázisba rendezem őket egy bizonyos Leiria területén (Lisszabon és Porto közt félúton) a Vertigem nevezetű zöld szervezetnél, valamint madármegfigyelésbe veszek részt és környezeti nevelési projekteket szervezek és néha gyerekekkel foglalkozom. A részletekről nem szólt nagyon a fáma, főleg mivel nem tudtam elérni a fogadó szervezetemet, nem válaszoltak az e-maileimre, még azt sem nagyon firtatták, mikor jön meg a gépem Milánóból (hogy miért éppen onnan…). De aztán végül az igazság pillanatában felvettek a lisszaboni reptéren, igaz egy órai várakozás után (különben a portugál pontosság és precizitás mindvégig vicceink célpontjává vált, nem ok nélkül).

Szóval megérkeztem Leiriába két órás buszút után Lisszabonból és nagy meglepetésemre kiderült, hogy rajtam kívül még van három önkéntes, akik nagyon kedvesnek látszottak az első pillanatban. Egy örmény lány, egy fehérorosz fiú és egy lengyel lány lakott még szerény hajlékunkban egy órai sétára a központtól (később egy lett lány is érkezett)! Aztán másnap megpillanthattam azt a helyet, ahol majd eltöltöm fél éves boldog EVS szolgálatomat. Főnökünkkel is találkozhattunk, Ruival, aki felvázolta nekünk jövőbeli tevékenységeinket. A lengyel lány és az én feladatom közé leginkább a madár- és famegfigyelés és fényképezésük tartozott. Közben elkezdtük portugál óráinkat, amik kezdetben siralmasan teltek, tekintve, hogy egyikünk sem tudott megmukkanni portugálul a tanár meg angolul, szóval metakommunikációba fulladtak kísérleteink. De ez mindenképp ösztönzően is hatott a későbbiekben.

Az első benyomásom Portugáliáról, hogy kissé kaotikus, az autósok elég vadul vezetnek (de udvariasan átengedik a gyalogost azért), a buszok általában késnek és jellemző, hogy a helyiek arckifejezése is enyhén zavart, amikor bemondják, melyik busz hova és honnan. A kávé remek, fantasztikus, hihetetlenül jó, a legjobb, amit eddig ittam. Jellemző a portugál szociális életre is; a kávézás az egyik központi tevékenység. Kávéznak reggel, délben, este, sör után is.

Ezenkívül az elején szokatlannak tűnt, hogy az időbeosztás el van csúszva, azaz 10-kor kezdünk, 6-kor végzünk két órás ebédszünettel és akkor 8-9-kor esetleg 10-kor vacsora. Én 10-kor már aludni akartam. De aztán belerázódtam.

Be kell vallanom a kezdeti hónapokban nem nagyon kedveltem Portugáliát, ami később szerencsére gyökeresen megváltozott azzal, hogy egyre több helyet láttam és egyre több nagyon kedves emberrel ismerkedtem meg, akik rendkívül segítőkészek voltak és akik nélkül nem lett volna igazi ez a félév. Ők azért is játszottak fontos szerepet, mert nem mindig volt felhőtlen a kapcsolat a fogadó szervezettel, ahol néha úgy éreztem, inkább tekintenek minket ingyen munkaerőnek és pénzkereseti forrásnak, mint önkénteseknek.

Mindemellett a munka jól haladt: azonkívül, hogy fákat lokalizáltunk, fényképeket készítettünk róluk és az adatbázist javítgattuk, még madármegfigyelést szerveztünk gyerekeknek és időseknek a környező természetvédelmi területen. Valamint különböző gyermekprogramokat csináltunk a gombák fontosságáról, a hüllőkről és a kétéltűekről, a sérült madarak segítéséről, a földrajzról, az újrahasznosításról és a flóráról, faunáról. Mindeközben jártunk természet illusztrációja kurzusra, főzőkurzusra (mi főztünk, én gombapaprikást), portugál nyelvtanfolyamra, ami később már az egyetemen zajlott és örmény és fehérorosz lakótársaink órájára, ahol nyelvüket, kultúrájukat, konyhájukat(!) mutatták be és ahol portugál barátaink oroszlánrészét megismertük. És utaztunk.

Akkor kezdtem úgy igazán megszeretni Portugáliát, amikor több napra felmentünk északra a Porto-Braga-Braganca-Serra de Estrela útvonalon a haverokkal sátrazni. Annyi szép helyet láttunk és olyan segítőkészek voltak a helybeliek, hogy lehetetlen volt nem szeretni.

Aztán amikor már beszéltem valamennyire portugálul (már mi is büszkén használtuk az epát, amit nagyon gyakran hallottuk - nagyjából hoppá-t jelent.), már megismertem a helyi boltosokat, remek barátokat szereztem, már volt naponta több buszjárat is a tengerpartra és már teljesen a napi rutinhoz tartozott minimum egy meia de leite (tejeskávé), vagy egy pastel de nata (a portugál specialitás: vaniliakrémes süti) letelt a fél év, ami nem is olyan hosszú idő. Na és persze Portugália máris hiányzik.

---

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?

 

?