Messzelátó Egyesület

Az alábbiakban Zita és Bob kalandjairól számolunk be, amit a Plitvicei Nemzeti Park meglátogatásakor tapasztaltak meg.

---

Június 20. - Indulás

(Bob) A szokásos rohanós módon, de végre elindultunk Horvátországba! Annyi időnk maradt még a Keletiben, hogy bepróbálkozzunk a nemzetközi jegypénztárnál hálókocsijegyek ügyében, de az aznap bevezetett sorszámhúzós rendszer miatt (is) kegyetlen sor és tömeg volt – nem lett fekhelyünk. A vonatot viszont simán elértük, sőt még egészen jó helyet csíptünk meg a szokatlanul hosszú vonat egyetlen közvetlenül Rijekába menő kocsijában. Egy négyes ülésen ülünk, hihetetlen fülledt melegben. Az ablakokat nem lehet lehúzni, légkondi nem működik. A kocsi zsúfolásig megtelt – CEUs diákok mennek a Balatonhoz, derül ki később. Meglódul a vonat, elhagyjuk Kelenföldet is. Még egy kicsit itthon vagyok, telefonon órákon át próbálom elvarrni a szálakat, amiket munkaidőben nem sikerült. Ziti lelkesen figyeli az elsuhanó tájat: Velencei-tó, balatoni erdők, kukoricaföldek, egytemplomos falvak a horizonton. Nagykanizsánál lekapcsolnak pár kocsit, a legtöbb belföldi utas leszáll, ahogy lassan a Nap is. Murakeresztúr, határállomás. Sok-sok rendőr, határőr. Befejezem az áramtermelő kerékpárunk útjának szervezését, segítőket az 1000 Szél kampányhoz, albérletet Chase nevű amerikai gyakornokunknak, csákvári biofarm munkáinak szervezését, tanösvényépítési tervünkhöz fundraising levelek előkészítését. VÁR A NYÁR, S A PLITVICEI TAVAK…

(Zita) Még mindig a vonaton. Túl vagyunk egy igen alapos vámvizsgálaton. Gumikesztyűs alakok jelennek meg a kocsiban és nem is csodálkozom, hogy az összes utas közül minket szúrnak ki. Az egyik gumiujjaival rámutat kis szütyőmre és azt mondja: Som. (később rájöttünk: „Show me” lehetett a mondanivalója…) Persze nem értem, ezért visszakérdezek, mire erőteljesebben megismétli. Mivel félek, hogy mindjárt lesom egyet, azt teszem, amit kér. Mindent nyitok, mutatok. Ilyen alapos vizsgálatban még soha nem volt részem, Balinak már igen…

Megszeppenve

 

Az összes ruhánk, kajánk, sátrunk, hálózsákunk, alsóneműink mind a vonat ülésén landoltak. Végén még az ülésünknél lévő kukát is áttúrták. (gondolom ugyanazzal a gumírozott kézzel túrják tovább mások alsóneműit is.) Bali egyáltalán nem volt kicsit sem mérges – jobb ez a kis kellemetlenség, mintha bárki bármit csempészhetne országok között. Viszont rengeteg következtetést vont le az esetből, míg lelkesen pakolta vissza cuccait a hátizsákba. Néhányat papírra is vetek közülük:

1. Egyáltalán nem mindegy, hogy kinek adjuk kölcsön sátrunkat, hátizsákunkat, hálózsákunkat, konyhai cuccainkat. Mielőtt külföldre megyünk, nem árt ellenőrizni mindent. Ugyanis most egy kést találtam a sátor egyik zsebében…

2. Ha pedig nem sikerült jól pakolni a hátizsákot (vagyis a nehéz dolgok nem alul, hanem felül vannak), akkor még kaphatunk egy új esélyt az újrapakolásra, ha elég feltűnően viselkedünk. Azonban semmiképpen se viselkedjünk így, ha közvetlen a határ után akarunk leszállni (min. fél órát pakoltam vissza).

3. Ha valamelyik utastársunknak szimpátiánkat akarjuk kifejezni, akkor aggódó és együttérző pillantásokat vethetünk felé, amikor egy ötujjas gumikesztyűvel éppen nadrágzsebeit túrják drogot feltételezve benne.

Utazunk tovább, várva mit hoz még a holnap e hatalmas ország más vidékein.
Welcome to Croatia!

Június 21. - Rijekából Plitvicébe

(Bob) Ziti kezdeti tartózkodása ellenére hamar feladta ellenszenvét az ülések közötti padlón való alvással szemben. Hálózsákban többnyire végig aludtuk a hátralevő horvát szakaszt. Félálomban annyit tapasztaltunk, hogy elég sokat állt a vonat Zágrábban, valószínűleg félretolva, csatlakozásra és vontató vonatra várva. Hajnalban ébredtem, s az ablakon kibámulva már a felkelő Nap világította meg a felhőket. Felbukkantak az első félszigetek, szigetek, a még sötéten feszülő tengeren. Nem folyamatosan látszódtak, hanem elő-előbukkantak az erdőkkel borított hegyeket tagoló völgyek mögött. Nemsokára olyan fantasztikus látványt nyújtottak e félszigetek, hogy felébresztem Zitát is, hogy ő se maradjon ki a természeti csodából. Később egy finomító árnyékolja a tagolt part csodás látványát. Majd lassan begördülünk Rijekába, amiről Fiume néven még azt tanultuk, hogy fontos kikötőváros, az Osztrák-Magyar Monarchia idején itt képezték a magyar tengerészeket. Elbúcsúzunk az utat velünk egy vagonban mögöttünk végig alvó magyar utastársaktól, majd megtesszük az első lépéseket a hátizsákokkal – megint túlpakoltuk őket.

A rijekai vasútállomáson

 

A vonaton megkezdett reggelinket egy parkban fejezzük be a török-horvát meccset néző fiatalok által felhalmozott „nemzeti színű” hulladékok között. Egy INA nevű kútnál vizet véve kiderült, hogy kapásból rossz irányba, Pula felé indultunk. Visszafordultunk a buszpályaudvar felé, ahol sikerült pénzt váltani, valamint megtudtuk, hogy Rijeka-Plitvice direkt járat naponta egyszer, reggel hatkor indul. Azt pont lekéstük, így a stoppolást választottuk helyette. Elsétáltunk a kikötő mellett. Rejtő Jenő kocsmáit és késdobálóit, elegáns parti éttermek és kávézók váltották már fel, s a központból csak a távolban látszottak a teherhajókra pakoló daruk. A kikötőben fából készült hangulatos sétahajók és néhány giga luxus jacht „parkolt” utasra, turistákra várva. Mi pedig az aszfaltbetyárok a Split irányába vezető utat kerestük, amin terveink szerint Senj-ig mennénk el ma. Útközben piacba – régen halpiac – botlottunk, ahol sok érdekes és helyi árut is láthattunk. Ziti csekkolta a tojást, ketreces. :-(

Egy Fiume nevű kávézóban ittunk egy ütős tejeskávét; Nena és Roni által üzemeltetett hangulatos hely, tele helyiekkel. Egy bácsi például egy nagy zacskó hallal jött be egy kávéra… Kis pihenés és a Senj tábla elkészítése után nekivágtunk!

Magyarok Senjbe menetele

 

(Zita) Az üdítő kávék után, még egy gyors filmkészítés a helyi halpiacon. Nagyon érdekes látvány, mindenféle teremtmény jégkockákba ágyazva hever a pulton. Úgy tűnik mindenki helyi, egyedül mi képviseljük a bámészkodó turistákat. Néhány vásárlót sikerült is végig karistolni az újhagyma szárával, illetve Bobi is fordulás közben valakit szemgödrön talált hátizsákján lógó bakancsával. Így hamar elhúztuk inkább a csíkot.

---

---

Innen a városból kifelé vesszük az irányt, ahol sok strandra vezető lejáró után találunk egy szép kis parkot. Megtöltöttük vizespalackjainkat, meg tízóraiztunk. Padlizsánkrém, paradicsom, sajt, szalámi és a helyi piacról hagyma, illetve barack volt a menü. Körülbelül 11.30-kor kezdtünk a stoppoláshoz, közvetlenül a part mellett. A körülbelül 40 perces várakozás is elég volt ahhoz, hogy mindkettőnk válla pecsenyepirosra süljön. Egy fiatal rijekai fiú vett fel minket, aki Zadarba, barátja esküvőjére igyekezett éppen. Elmondta, hogy egy olajfinomítóban dolgozik, amolyan karbantartóként. Ha valami meghibásodik, az ő dolga megjavítani azt. Ezért a munkáért kb. 700 Eurót keres havonta. Előtte, a három rijekai hajógyár egyikében dolgozott, de nem nagyon szerette, kollégái többsége alkoholista volt. A srác Senj központjáig vitt minket. Itt egy turista információnál begyűjtöttünk néhány térképet és gyalogoltunk tovább, egy újabb stoppos helyet keresve. Nagyon izzadtunk, ezért hamar feladtuk, és leültünk egy fa árnyékába.

Nem sokat kellett várakoznunk, elég hamar megállt egy bosnyák kamionsofőr. Együtt vágtunk át a hegyeken vele. Leírhatatlan látványban volt részünk a Velebit-hegységen át, onnan a magasból pedig az öbölre, a Krk-szigetre láttunk. Csak ámultunk tátott szájjal! Kábé 18 km-t haladtunk a hegyeken átvezető szerpentinen. Elég elhagyatott útelágazáshoz értünk, itt búcsúztunk kamionos segítőnktől, aki rátért az autópályára. Megint elég reménytelennek tűnt, nagy volt a hőség, autó pedig csak elvétve jelent meg. Aztán meglepetésünkre, az ellenkező irányból kanyarodott mellénk egy autó. Zágrábi házaspár ült benne (fizikus feleség, a férj pedig a IBM-nél dolgozik) akik visszafordultak, hogy elvigyenek minket egy olyan helyre, ahol nagyobb esélyünk van stoppolásra. Ők Rab-szigetére indultak nyaralni, de Otocac-ig el tudtak vinni minket. Egy kis városkába értünk, ahol a nagy hőségben megjutalmaztuk magunkat óriási fagyikelyhekkel. Bali 6 gombócot, én 4-et ettem, valamint egy helyi nevezetességet, egy Figaro-szeletet is megkóstoltunk. (diós, karamellás, csokis, ostyás szelet. Nyam-nyam-nyam…) Most pedig indulás tovább!

Lecsapásra készen

 

(Bob) Otočac főutcájának végén, még jó árnyékos, leállósávos helyen vártunk jó szerencsére. Hamarosan meg is érkezett egy szakadt Volkswagenes kétgyerekes hölgy személyében. Néhány faluval közelebb vitt minket célunkhoz, Vrhovine falucskáig, ahol családjával együtt élt. Rutinosan száguldott a katasztrofális útviszonyok ellenére is, elmondása szerint a rutinszerzésben sokat segít, hogy minden munkanap kétszer megteszi az utat, hiszen arra jár dolgozni. Szerencsénkre szombaton is arra vetette a sors. Olyan helyen tett ki minket, hogy az minden eddigi megelőző helyet alulmúlt: nem volt aszfalt, sem betonút, kátyuk és por uralkodott. Körbenézve egy útmentén élő, csodában reménykedő családot láttunk meg, helyi termékeket árultak, úgyhogy megleptük magunkat egy lokális, nagy, kerek, sárga sajttal! 40 kuna volt az ára és nagyon megérte!!!

A helyi sajt

 

Kicammogtunk az immár a sajttal is nehezebb cuccaink súlya alatt görnyedve a poros faluból – eközben három autó és egy emeletes busz „húzott el” mellettünk. A táj kárpótolt mindenért: erdővel borított, emberi beavatkozástól mentesnek tűnő hegyek, bokros-rétes dombok mindenfelé. Itt mintegy 10 éve komoly harcok dúltak, a balkáni háború véres küzdelmeiről ma csak néhány útmenti sírkő vagy felirat tanúskodott. Nem tudtuk elfelejteni azonban, hogy felszínes felkészülésünkkor egy óvatosságra intő tényt leltünk csak: az egykori frontvonal környékén még lehetnek taposóaknák. És mi most éppen itt sétáltunk...

Miközben ez pörgött a fejünkben, meghallottuk a nehézkesen, zihálva érkező 5. járművet; egy narancssárga Volkswagen Transportert. Ami megállt nekünk és egy építőiparban dolgozó bosnyák férfipáros örömest vitt el bennünket Plitvice felé. Kedélyesen beszélgettek, főleg egymással, de azért velünk is. A navigátor előkapott egy-egy sört és lelkesen kínált minket is. Nem ittunk, ellentétben a sofőrrel, aki megkönnyebbült sóhajjal bontotta, majd hajtotta fel a doboz sört. Itt aztán szembeforgalomra sem igazán kellett számítani, nemhogy közúti ellenőrzésre! Mégsem teljesen szokványos a dolog.

A két férfi a bosnyák Bihač városában él, de hétköznapját Horvátországban tölti, ahol komplett házépítést, renoválást vállalnak. Itt több a munka – mondták. Kérésünknek megfelelően elvittek minket Plitvice egyik kempingéhez, neve Autokamp Borje. Hatalmas kemping, még szinte üres – de maximálisan kulturált vizesblokk, közös helyiségek jellemzik. MEGCSINÁLTUK! Reggel indultunk Rijekából és Plitvice kempingjében ért az este, mindvégig stoppal! Váratlanul rossz autóút, minimális forgalom, jelentős hőség és hétvége ellenére is sikerült! Fáradtan, de lelkesen vertünk sátrat és mostuk le magunkról az út porát – volt mit! A stoppolással megspóroltunk 440 kunát, amit inkább a nemzeti parknak szántunk. A sátorhely két személyre (2 fő + 1 sátor + helyi adó) 160 kuna éjszakánként, amit elfogadtunk. Mint később kiderült egy szuper kedvezmény is járt vele: a nemzeti parki belépőt lepecsételtetve második naptól addig, amíg a kempingben szállunk meg ingyen lehet a nemzeti parkba bemenni! Fáradtan mély álomba zuhantunk e hosszú, szombati nap végén!

Június 22. - Első nap a Plitvice Nemzeti Parkban

(Zita) Reggel nehezen ébredtünk. Habár a terv az volt, hogy korán nekivágunk, mégsem sikerült. Inkább még egy kis alvást és bőséges reggelit választottuk. Később kiderült: rosszul. Busz már egyáltalán nem járt, mire kiértünk a kempingből. Reggel 6:30-kor illetve délután 14:30-kor indult busz Plitvice felé. Mi reggel 9:30 körül indultunk hosszú utunkra. A kemping prospektusa szerint 13 km távra található a nemzeti park Autokamp Borjétól. Később a táblákon már 17 km-t láttunk, így utunk jóval hosszabbra sikerült, mint ahogy eredetileg terveztük. Négyórás gyalogút a tűző napon! Persze egy autó sem vett fel minket!

A helyiektől még korábban megtudtuk, hogy a Plitvicei-tavaknál forgatták a Winettou filmeket. Így nem nagyon csodálkoztunk, hogy utunk során feltűnt néhány Winnettou nevű panzió is. Borzasztó hőség volt. Sajnos buta módon egy szál trikóban vágtam az útnak, így teljesen szénné égett a hátam és a vádlim. Körülbelül egy km-re a park bejáratától megálltunk egy panziónál, hogy megigyunk egy hideg üdítőt és megpihenjünk. A tulajdonos egy nagyon kedves hölgy volt, két kávéért és két üdítőért összesen két eurót kért, majd megkérdezte, hogy nem sok-e ez nekünk. Persze, hogy nem volt az; a kánikulában bármit megadtunk volna a jéghideg vízért!

Talán Winnetou is itt szállt meg?

 

Már csak egy kilométer választott el minket a várvavárt tavaktól! Nagyon lelkesen, bár lángoló vállakkal (főleg én) indultunk tovább. Nemsokára megláttuk a bejárathoz vezető felüljárót! Nagy volt az öröm, szinte futottunk a jegypénztárig, hogy befizethessünk a nagy kalandra. Már a bejárat felé éreztük a víz illatát és hallottuk a vízesések hangját. Szaladtunk boldogan és kurjongattunk, hogy „megcsináltuk, itt vagyunk!”

Égett vállal egy kisebb vízesés mellett

 

A látvány fantasztikus, nemcsak leírhatatlan, hanem szinte lefényképezhetetlen is. A fotók nem adják vissza azokat a színeket, illatokat, hangokat, egy objektív nem fogja be az egész panorámát. Ide el kell jönnie annak, aki valóban kíváncsi a tavakra, illetve a gyönyörű karsztjelenségekre! A tó színe szerintem smaragdzöld, Bali szerint türkizkék. Ez most nem is tudom eldönteni, döntse el mindenki inkább maga! Rengeteg hal úszik a tavakban, kísérik végig az elektromos hajókat. Ugyanis hajózni is lehet a tavakon. Először egy rövid távot tettünk meg hajóval a part túloldalára, majd hajóváltás után hosszában is átszeltük a tavat. Megláttuk az első vízeséseket! Olyanok voltunk, mint a japán turisták: minden másodpercben exponáltunk; hol egy fotót, hol egy videót.

Hajó a láthatáron!

 

Részleges védelmet adó szalmakalapban a Karib-tengerihez hasonlatos tájon

 

Olyan volt, mintha Csodaországba érkeztünk volna! A hajóból kiszállva választottunk magunknak egy túraútvonalat, melyek betűkkel voltak jelölve. Volt röviddebb (2-3 órás) és hosszabb (6-8 órás) útvonalterv is. Mivel kb. 3 órára értünk csak ide, ezért a rövidebbet választottuk. Elég jó választás volt, mivel itt találtuk meg a legeket! Folyamatosan szebbnél szebb vízesések mentén haladtunk. Itt láttuk először Horvátország legmagasabb vízesésést, a Veliki Slap-ot. Annyi szépséget láttunk, hogy mindent le akartunk fotózni, így nagyon hamar lemerült a gépünk. Szerencsére nem volt gond, mivel másnapra ingyenjegyünk volt! Egy éjszakai akksitöltés és már folytathatjuk is.

...

 

Sziklába vájt ösvény az egyik tó partján

 

Borzasztó fáradtan, de elégedetten készülve a másnapi kalandra indultunk a kijárat felé. Mivel reggel 17 km-t gyalogoltunk a tűző napon, aztán a parkban túráztunk, illetve a leégés miatt nagyon elcsigázottak, fáradtak voltak. Sajnos a buszt visszafelé pont lekéstük. Az utolsó busz pedig éjfélkor jött. Még csak 7 óra volt, így öt órás várakozás következett volna. Azt hiszem, hogy kicsit kezdtem kétségben esni. Se gyalogolni, se várni nem szerettem volna.

Vízesések naplementekor

 

A buszmegállóban próbálkoztunk stoppolni, mert ott könnyebben meg tudnak állni az autók. Megint oltári nagy szerencsénk volt: egy Panoráma buszt le tudtunk stoppolni. Ez elvitt minket egészen a kempingig! Egy nagy adag forró sajtostésztát vacsoráztunk. Zuhany, majd ájulás a sátorba!

Június 23.

(Bob) Az előző napi beájulás előtt azonban - a nap során tapasztaltak alapján - úgy döntöttünk, hogy nem 10-kor kezdünk stoppolni, hanem felkelünk 5.30-kor és a dolgozókat szállító szolgálati Ford Tranzitra váltunk jegyet. Szóval rövidet, de mélyet aludtunk, rengeteg élménnyel agyunkban.

Másnap hajnalban keltünk és ezen a napon minden klappolt. A dolgozókkal egyszerre, másfél órával nyitás előtt értünk oda a nemzeti parkhoz. Be sem próbálkoztunk a rendes bejárattal, hanem egyből az előző nap kifigyelt erdei kisösvényen át jutottunk be a védett területre és egy teljes órán át teljesen egyedül bámultuk a természet csodáit, lefotóztuk őket még a turisták sokaságának megjelenése előtt. Nem lógtunk, végülis ingyenjegyünk volt a kempinges pecsétnek köszönhetően!

Napfelkelte a Borje-kemping bejáratából

 

Kettesben tudtuk megnézni az oldalajtós belépésnek köszönhetően Horvátország legmagasabb természetes vízesését, ami 78m magasból zúdul alá a Plitvice-folyóba. A fenti panorámaútról, madártávlatból láttuk a hihetetlen türkizkék tavakat, milliónyi vízesést, vízlépcsőket, s a hihetetlen klasszul kialakított tanösvényeket is. Ezek láttán igen sokat gondoltunk a váci ártéri tanösvény építésének kemény munkálataira, melyben mind Messzelátó, mind Greenpeace aktivisták aktívan részt vettek. Megküzdöttünk a majd 100m tanösvény elkészítésével, így tudtuk értékelni a több 10 km-en keresztül frankón, látványosan kiépített fa járófelület létezését! Olyan bámulatos vonalvezetése volt néhány helyen, hogy csak reménykedtünk, hogy a fotók visszaadják, amit láttunk – pl. felülről nézve!

Vízesések között kígyózó tanösvény felülnézetből

 

Vízesések között kígyózó tanösvény felülnézetből

 

Megéheztünk és miután a korai kelés miatti időzavarban most 2 paradicsomlevest, illetve egy „Bab paradicsom szószban” került a napi vászonszatyorba, úgy döntöttünk, hogy helyben választunk valami reggelit. A középső tó partján profin kiépített étkeztető hívogatott minket, ahol leginkább sülteket kínáltak, de mivel nagyon korán érkeztünk, ezért még nem volt teljes a választék. Egy tejeskávé, sültkrumpli, helyi hamburger, és egy sós-túros burek (helyi horvát nevezetesség) került tányérunkra. Már fel volt fűtve a komplett konyha, de más nem nagyon volt még készen. Azt azért meg kell írnom, hogy az összes vendéglátó ipari egység nagyon egységes volt, színvonal (magas) és az árak (közepes) tekintetében is. Ideértve a kempingeket is. Vagy a nemzeti park üzemeltette őket, vagy komoly üzemeltetési szerződésben megszabja az árakat. Mindenhol kb. ugyanaz a választék fogadott ugyanazon az áron.

Horvátország legmagasabb, 78 méter magas vízesése, a Veliki Slap

 

Finom reggeli után úgy döntöttünk, hogy nem rohanunk rögtön a Felső-tavakhoz, hanem kihasználjuk az ingyenes jegyünket és hajókázunk egy kicsit. Az ingyenes jegyet úgy értem, hogy előző este a kempingben nyomattunk egy pecsétet a belépőre, hogy megint náluk alszunk, s így ingyen léphetünk be a NP területére. Szuper kezdeményezés, bárcsak itthon is lennének ilyenek vagy tudnánk róla. A Középső-tavon 3 hosszabb hajóút közben vettünk egy NP-ról szóló könyvet és térképet is, hogy még jobban képben legyünk. Ezek mellett néhány apróságot, képeslapot, hűtőmágnest és felvarró NP logót is, szóval költöttünk azért rendesen, de jó helyre – a NP üzemeltetésére ment a pénz, másrészt tényleg az utazásunk célpontja ez. (másodrészt Zita hűtőmágnes- én pedig felvarró gyűjtő vagyok. A pihentető hajókázás után – természetesen mind a hajók, mind a „vonatok” elektromotoros meghajtásúak –, nekivágtunk a Felső-tavak megtekintésének.

Moha és páfrány közül zubogó kristálytiszta vízesések

 

(Zita) Ez nem a legekről szólt, mint a másik része a nemzeti parknak – legnagyobb vízesés, óriás barlang, stb. –, mégis az összbenyomás sokkal magával ragadóbb volt. Rengeteg vízesés körös-körül, szinte véget nem érően. A víz kristálytiszta: hol smaragdzöld, hol türkizkék, vagy teljesen világos áttetsző. Olyan volt mintha a Karib-tengerre érkeztünk volna. Az előző napi súlyos leégésnek sajnos voltak következményei. Nagyon fájt a vádlim és a hátam, ezért úgy döntöttem a legjobb az lesz, ha tetőtől talpig betakarom magam. Így ezt a gyönyörű karibi látványt, (a hőfok is karibi volt, közel 40 fok), egy garbó termo pulcsiban és egy szakadt szalmakalapban csodálhattam meg. Így ebből a szempontból is felejthetetlen volt. Ebédünk elfogyasztásához sem mindennapi helyet találtunk. A kijelölt útról egy kis ösvényen letértünk az egyik tó partján, szembe velünk pedig egy óriás vízesés zubogott. Ilyen panoráma nem minden nap adatik meg az ember életében! Paradicsomlevest és babot melegítettünk a kis gázfőzőn, majd jóllakottan és elégedetten folytattuk utunkat.

Plitvicka jezera polárban júliusi kánikulában – erre inni kell!

 

Szebbnél szebb részekhez értünk, a fényképezőgépben pedig alig volt már hely, így folyamatosan töröltük a régi, illetve a kevésbé jól sikerült képeket. Szinte minden percben valami új, valami természeti szépség következett, így igen nehéz dolgunk volt. A túraútvonal végén egy éttermet találtunk. Itt egy jégkrémmel és egy tejeskávéval frissítettük magunkat, majd irány az elektromos busz, amely levitt minket a bejáratig. Nem sok időnk volt már a kempingbe induló busz startolásáig, ezért siettünk. Mindenképp el akartuk érni a buszt, mert előző nap már megtapasztaltuk a 17 km-es gyaloglást tűző Napon. Mivel maradt még egy kis időnk megkérdeztük mennyibe kerül a csónakázás a tavon. Egy óra 50 kuna volt, nekünk csak 30 percünk volt a busz indulásáig, de az ár így is ugyanaz volt. Nem bántuk, kibéreltük. Jól tettük! Fantasztikus volt! Beeveztünk egy vízesés alá, fotóztunk, videóztunk. Kár, hogy nem volt több időnk, viszont jól tettük, hogy nem hagytuk ki. Evezés után búcsút intettünk a Plitvicei-tavaknak, de nem örökre. Megfogadtuk, hogy ide mindenképp visszajövünk. Körülbelül fél hatra értünk a kempingbe. Úgy döntöttünk maradunk még egy éjszakát. Vacsorát készítettünk, lencsefőzeléket és sóletet. Jól bevacsoráztunk, zuhany, aztán alvás.

Bob kapitány a facsónakban

 

Június 24.

(Zita) Azt terveztük, hogy reggel korán továbbállunk, de persze megint nem így lett. Inkább aludtunk tovább, ameddig jól esett. Nyolc körül ébredtünk, összepakoltunk, megtöltöttük vízkészleteinket, fizettünk és indultunk. Nem jutottunk túl messzire. A kemping melletti kis közértben vásároltunk kenyeret, tejet, joghurtot, instant kávét (végre tudunk magunknak is kávét főzni). Egy kis parkban egy padon megreggeliztünk. Jól esett a friss levegőn a friss kenyér és joghurt. A park melletti étteremben pedig megittunk egy tejeskávét és megettünk egy-egy sütit is desszertként. Most már tényleg útnak indultunk. Elgyalogoltunk a legközelebbi falu (Korenica) széléig. Találtunk egy kis árnyékot (40 fokos hőségben ez a legfontosabb) olyan helyen ahol egy nagyobb autó is gond nélkül meg tud állni. Elég kevés autó jött, megint nagyon reménytelennek tűnt, de nem sok idő kellett, hogy egy kamion megálljon. A kamion ásványvizet (Jana) szállított Zágráb és Split között.

Időlegesen csatlakozó stoppos útitársunk

 

Szerencsénk volt, egy hosszú szakaszon, kb. 60 km-t vitt minket Zadar felé. Tervünk az volt, hogy elindulunk a tenger felé, majd a part mentén vissza fel Rijekába. A hely, ahol kiszálltunk nem sok jóval kecsegtetett. Sehol egy árnyék, körben hegyek, autó alig-alig. Egy benzinkútnál jégkrémet vettünk és gyalogoltunk. Pár perccel később, mielőtt még tényleg hőgutát kaptunk volna egy fiatal bosnyák fiú, horvát focimezben kanyarodott mellénk autójával. Zadarba tartott, Bécsből jött a foci EB-ről. Tett egy kis kitérőt velünk Obrovacba, ahol megmutatott egy gyönyörű kanyont, és egy helyet ahol szintén a Winnetou filmet forgatták. Meseszép volt! Egy Golden Gate-re emlékeztető óriási hídon átvitt minket a kanyonhoz, ahol lépcsőkön legelésző kecskék társaságában lejutottunk teljesen a vízhez. A látvány olyan volt, mintha egy kicsinyített Grand Canyon-nál jártunk volna. Főztünk magunknak ebédet, pihentünk. Több beállított fotót is készítettünk a család, a Fair Trade mozgalom és túramagazinok számára. Közvetlen a parton pedig többféle színes halat, rákokat fedeztünk fel. Nagy szerencse, hogy fényképezőgépünket víz alatt is lehet használni! Balázst teljesen elkapta a hév! (még jó, hogy nem egy nagy hal). Úgy tűnt, ha lenne elég hely a gépen, képes lenne reggelig fotózni. Igaz, rengeteg szebbnél-szebb fotót készített! Késő délután tértünk rá a Rijeka felé vezető útra.

Méltányosak és kukabúvárok

 

Úgy döntöttünk, hogy nem a tengerparttól távolabb menő, új A1-es autópályán stoppolunk észak, Rijeka felé, hanem a parton menő 8-as utat választottuk. Vagy másfél órát haladtunk gyalog a maslenicai viadukttól észak felé, s végül Mordic és Seline között, egy klassz tengerparti helyszínen leltünk sátorhelyet. Elemlámpával, tök sötétben keresgélve. Elég problémás volt, mert ránk sötétedett és a legtöbb hely vagy nem volt közel sem vízszintes, vagy tele volt tüskés bokrokkal, éles sziklákkal. Villámgyorsan felállítottuk a sátrat és jól behúztuk, még be is zártuk a 3 zippzárat egy kulcstartó gyűrűjével. Mindezt leginkább azért, mert utolsó sofőrünk, a fiatal bosnyák srác eléggé beparáztatott, hogy tele van a környék kígyókkal, melyek marása mérgező is lehet. Nagyon izzadtan érkeztünk, meleg is volt és magunkra zártuk a sátrat, ezért mindketten elég nehezen aludtunk. Igen, még én is, aki egyébként legendásan jó alvó.

Július 25.

(Bob) A reggeli ébredés kárpótolt az éjszakai szenvedésért! Egy szuper öbölben ébredtünk, nem csoda, hiszen ott is feküdtünk le – csak éppen nem láttunk semmi sem –, és egy kiadós reggeli, majd tejeskávé után meg is mártóztunk az állítólag 25 fokos tengervízben. Első fürdés a nyaralás során, Zitinek első alkalom az Adrián! Nagyon jó volt a hűsítő víz, s köröttünk kis halak sokasága úszott, barátsággal közelítve hozzánk, felénk. Sőt, nem sokkal később még lábunk között még átúsztak, s zavartalan kergetőztek a vízben. Nemsokára (10 körül) megérkeztek az első nyaralók két srác alakjában, akik nem túl messze labdázni kezdtek a vízben úgy, hogy még csak nem is láttuk őket. Tényleg szuper kis eldugott öbölben voltunk!

Hamar eszméltünk, hogy idő van és gyors pakolás, s a közben gyűjtött kövek és kagylók elrakása után nekivágtunk a következő etapnak. Célunk Rijeka minél pontosabb megközelítése volt, majd onnan kiindulva bejárni a környéket (Pula, Rovijn). Az úton árnyékot és leállósávot keresve elindultunk. Elhaladtunk egy kagylóvadász bácsika mellett, aki leszólított minket és két udvariassági mondatot váltottunk. Szerencsénkre, mert más fuvar nem lévén ő lett a megmentőnk! Mikor pár óra múlva felvett és Starigrad városka központjáig elvitt minket. Tűzőnapon, legalább 40 fokon, nem igazán fűlött a fogunk a stoppoláshoz, ezért inkább a kikötő melletti móló árnyékot adó bokrai alá feküdtünk. Míg én aludtam néhány órát, addig Ziti többször is hűsítő fürdőt vett a tiszta vízben.

(Zita) Elindultam zuhanyzót keresni a parton, hogy a sós fürdőzés után meg tudjunk mosakodni. Sajnos sehol sem volt, csak a privát apartmanokban. Ez az út, míg a parton végigsétáltam édesvizet remélve, majdnem hőgutát okozott! Visszatérve Balázshoz az árnyékba azt gondoltam, hogy most fogyott el a türelmem, hogy kész, nem gyaloglok tovább. Őrült hőség volt, szűk kanyargós szerpentin vonalvezetésű út teljesen alkalmatlan stoppolásra. Késő délutánig pihentünk a parton, majd betértünk a közeli vendéglőbe, kávézni, feltölteni vízkészletünket és a fényképező aksiját. Közben egy turista információs központban kaptunk buszmenetrendet, az automatából vettünk ki pénzt (300 kunát buszjegyre) és megpróbáltuk elcsípni a 19 órai Rijekába menő buszt. Azért kiraktuk a már kész Senj feliratú táblánkat is, biztos ami biztos, hátha felvesz minket valaki és megússzuk olcsóbban.

Stoppos helyünkről ráláttunk egy közeli vendéglő kivetítőjére, ahol a foci EB bronzmeccsét adták (Németország-Törökország). A stoppolás nem igazán jött be, senki sem hagyta el a települést. Mégis rengeteg autó közlekedett a kis városkában. Úgy tűnt, mintha valami őrült helyen lennénk; az emberek autóval mentek egyik sarokról a másikra! Volt, aki 5 métert vezetett, majd átszállt egy motorra, aztán 15 perc múlva vissza, s végül elhúzott a kocsijával az út túloldalán lévő vendéglőbe. Talán a meleg miatt, vagy ki tudja miért, itt az emberek képtelenek légkondis autó nélkül megtenni akár 5 métert is. Már 10 óra is elmúlt, bronzmeccsnek is vége lett, de busz még mindig sehol! A turistainfós lány bíztatott minket, hogy tuti jönni fog a busz, csak hát nagy a forgalom. Később derült ki, hogy nemzeti ünnep, munkaszüneti nap volt, így valószínű, hogy ezért egyáltalán nem közlekedett a busz. Végül feladtuk és inkább az alvást, illetve a reggeli buszt választottuk. Mivel a sötétben már nagyon nehéz szállást keresni, hamar abba is hagytuk. Inkább a kikötőben, a betonon feküdtünk le hálózsákjainkba. Fáradtak is voltunk és a friss levegő is elnyomott – hamar és jól aludtunk.

Június 26.

(Bob) Korán reggel 6 órakor ébredtem. Már ébredezett a kikötő is, sőt az első halászhajók éppen hagyták el Starigrad kikötőjét. Tíz-tizenöt méterre tőlünk egy férfi szertartásszerűen egy damilon (később közelebbről megnéztük) egy piros mű tarisznyarákot húzott a part melletti vízben. Gondolom valami ragadozófélét szeretett volna lépre csalni – mivel a műanyag csali tele volt horgokkal minden irányban – de a mai napon ez nem jött neki össze. Sem neki, illetve az őt követő három társának sem. Lassan Ziti is magához tért, s én reggeli után néztem a helyi Pesnica (pék) üzletben. Nem volt még áru, úgyhogy átküldött a hölgy a pékségbe (szintén a családé), hogy már megsült minden, de neki még nem hozták át. Így esett, hogy június 26-án meleg pékárut reggeliztünk hálóhelyünkön, Starigrad mólóján! A már bevált kávézóban leöblítettük a friss péksüteményeket finom tejeskávéval, feltöltöttük elemeinket és vízkészletünket – hiszen a kávézás rendszerint ezen szükségletek kielégítésének fedőtevékenysége volt; ne feledjék azon szerencsés olvasók, akik kávéfüggőségben nem, vagy annak alacsonyabb fokán állnak.

A 8:45-ös busz sem jött pontosan, de most nem izgultunk, mert rajtunk kívül mások is álltak a megállóban. A két buszjegy 274 kunába került, így még maradt is egy kis pénzünk. A 13 órai Rijekába érkezésünkig fantasztikus félszigetekkel, szigetekkel, hegyekkel és szorosokkal tagolt horvát tengerparton utaztunk. A két sofőr Pula-Split vonalon egymást váltva vitték a buszt, néhol szerpentineken, városokon, de leginkább a part menti országúton. Gyorsan megnéztük a vonatindulást, éjfél után 20 perccel indult a közvetlen járat a Keletibe, majd begyűrtük csomagjainkat egy csomagmegőrzőbe – egy nagy kék fémdobozba, ahol 15 kunáért egy napig megőrzik számunkra nehéz hátizsákjainkat. Bevásároltunk néhány alapdolgot a helyi piacon, a halpiac mellett. (2 répa, egy saláta, 2 fej hagyma, 3 újhagyma) Majd a már ismert Fiume kávézóban akartunk egy üdítőt inni a rekkenő hőség ellensúlyozására, de egyszerűen nem volt szabad asztal, mindegyiknél falatoztak. A szomszédos kávézóba tértünk be, ami szintén hangulatosnak bizonyult, hajóskapitány kinézetű emberek vitatkoztak hangosan valami halaszthatatlannak tűnő dolgon, míg ott voltunk. Nem izgultunk, mert túlságosan központi helyen volt ahhoz, hogy kések is előkerüljenek… Kigyalogoltunk a hőségben a város szélére. Túl a felüljárón, túl a kikötő hatalmas daruin.

(Zita) Megérkeztünk egy picike kis strandra. Hosszú kanyargós lépcső vezetett le a vízig. Már Horvátországba érkezésünk napján kinéztük magunknak ezt a helyet. Végre találtunk zuhanyzót is! Egy kis árnyékos teraszra pakoltuk cuccainkat. A helyiek a napon sütkéreztek, a gyerekek pedig labdáztak, és hatalmasakat ugrottak a vízbe. Elég hangulatos volt, csak egy kicsit bizarrnak tűnt , hogy néha egy-egy labdázó gyerek háta mögött feltűnt egy-két hatalmas szállító hajó, amely a kikötőbe igyekezett, hogy a már várakozó kamionokat megtölthesse friss áruval.

Én fürödtem, Bali pedig naplót írt. Aki, mivel nyelvtehetség, a horvátot is tökéletesen érti. Meghallgatta, hogy mellénk telepedő három lány miről beszél. A téma környezetvédelem, vegetarianizmus, élelmiszer önrendelkezés (ez kicsit kacifántosan hangozhat horvátul). Kíváncsi volt, hogy valóban jól értette-e, ezért megszólította őket. Kiderült, hogy valóban ezeket a témákat feszegették. És az is, milyen kicsi a világ! Az egyik lány szintén Brüsszelbe, a fóka demóra utazik július elsején, ahova én is. Nagyon lelkes természetvédők, állatvédők voltak, bár még fiatalok. Így tapasztalt Vén Róka Balázs ellátta őket mindenféle hasznos tanáccsal. (pl. hogyan és hova lehet pályázni környezetvédelmi témákban, én pedig támogató állatvédő szervezeteket ajánlottam figyelmükbe.) Körülbelül fél tíz körül elbúcsúztunk a lányoktól.

A három horvát lánnyal

 

Lesétáltunk a kikötőbe, találtunk egy padot és Bali nekilátott a vacsora elkészítésének. Fokhagymás tészta, gombával, borsóval és hagymával. Isteni finom volt!!! Míg a vacsora készült mutatványos zenészek érkeztek a kikötőbe. Egy 10 főből álló dobos csapat, egy mozgó színpad gitárosokkal és tornászokkal, valamint egy levegőben „damilokon” lógó zenészekkel, tornászokkal. Fantasztikus volt a zene és a látvány is a tengerpart felett. Ez volt az utolsó esténk Horvátországban. Azt hiszem ez a hangulat és finom vacsora méltó búcsúzás volt az országtól. Nagyon jól éreztük magunkat az egész nyaralás során. Még Rijeka is szép, hangulatos, annak ellenére, hogy óriási tengeri kikötője kissé megcsúfítja a látványt.

Fiesztahangulat

 

Vonatunk 0:20-kor indult vissza Budapestre. Csomagjainkat hamar kiváltottuk a megőrzőből aztán felpattantunk a már benn várakozó vonatra. Gyorsan leterítettük hálózsákjainkat az ülések alá és nagyon hamar álomba szenderültünk. Olyan mélyen aludtunk, hogy észre sem vettük, hogy Balázs hátizsákját elvitték, míg Zágrábban órákat állt a vonatunk. A szomszédos kocsiból a hálókocsi kalauz ébresztett minket, hogy a WC mellett talált egy hátizsákot. Balázsé volt. Hála Istennek semmit sem vittek el belőle! Iratainkat, fényképezőgépünket, mind a fejünk alá raktuk, így azok biztonságban voltak. Pénzünk pedig már nem volt. Néha a csóróságnak és a büdös ruháknak is lehetnek előnyei. Bár látszólag több dolog is az ellen szól, hogy legközelebb is a vasutat válasszuk, mi mégsem adjuk fel, de legközelebb éberebbek leszünk!